Első Vas megyei fotósként szerezte meg a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (a Fédération Internationale de l'Art Photographique Artist) Fotóművész diplomáját. Az elismerést csendes három év előzte meg, amikor is a világ öt kontinensének közel hetven helyszínén állították ki és díjazták képeit.
- Bődületesnek soknak tűnik ez a hetven kiállítási helyszín, ahol az elmúlt években a képeid megfordultak. Mesélj, miről szólt ez a nemzetközi diploma és a projekt!
- Több mint száz nemzetközi pályázatra kellett nevezni, ebből 69-en sikerrel is szerepeltem, kiállították a munkáim vagy díjat kaptam. Ha jól tudom, Magyarországon 130-140 fotóművész csinálta végig ezt a procedúrát, Vas megyében én vagyok az egyetlen, aki ezzel a nemzetközi fotós diplomával büszkélkedhet. Egyébként különböző fokozatai léteznek, de magasabb szinten 200-250 olyan nemzetközi kiállítást kell felmutatni, ahol eredményesen szerepeltél.
- Azon kívül, hogy van egy csinos nemzetközi diplomád, ez szakmai körökben milyen előnyökkel jár?
- Ebből a portfólióból öt kép bekerült a szövetség archívumába is. A nevem mögött feltüntethetem a AFIAP rövidítést, ami nemzetközi színtéren nem cseng rosszul. Másrészt magam számára is megnyugvás jelent, hogy képes voltam rá. Harmadrészt innentől kezdve én is részt vehetek, már bírálóként ezekben a pályázatokban. Bekerültem a nemzetközi vérkeringésbe, naponta 6-7 pályázatról kapok értesítést. Nagyobb rutinnal tudok szervezni kisebb fotókiállításokat.
Szenvedély, életforma is lett ez nálam, hiszen a pályázatok sokszor pénzdíjasak, a fotóanyag kinyomtatása sem olcsó, sokszor nagyobb a befektetett munka, mit a tényleges hozadék.
De ez a díj azonban nem csak nekem szól. Persze egyéni teljesítmény áll mögötte, de egy ilyen elismerés mindig egy közösségi lehetőség is arra, hogy beszélgessünk róla, népszerűsítsük a fotózást. Három éve indult Sárváron, ahol élek, egy fotóklubunk, ami 30 évig nem működött, és amit Benkő Sanyival hoztuk újra össze. Már 40-45 tagunk van, ennek a fotóklubnak is rangot és biztatást ad ez az elismerés.
- Elmész ezekre a kiállításokra, ahol szerepelnek a fotóid?
- Jó is lenne… hiszen állítottam már ki Japánban, Bangladesben, Kínában és az USA-ban is, de legtöbbször csak a kép repül, én itthon maradok. Ebből a 69 helyszínből jellemzően csak egy volt magyar kiállítás, nemzetközi szinten nem vagyunk eleresztve ilyen szintű fotópályázatokkal. A külföldi tárlatokra az onnét megküldött kiállítási katalógusok emlékezetnek a könyvespolcon.
- Mást díjaznak Japánban, mint az USA-ban? Vagy ugyanaz a nemzetközi színtér?
- Minden kiállításnak megvan a specifikuma, mit szeretnek. Van egy olyan képem, egy százéves bácsival, akinek épp születésnapja van. Ez egy szociofotó, ami balkáni országok fotópályázatain kétszer is bronzérmes lett. Sötét tónusú, poszt-szocialista országokban ezért is szerették. Egy másik fotómon egy fecskeraj húzott el egy tehén mellett, ezt Indiában állították ki, nem véletlenül. Amerikában a pin-up girl-ös fotóim kaptak nagyobb figyelmet. Hiába nemzetközi a zsűri, minden országnak megvan a gyengéje.
- A mindennapi fotóriporteri munkád közben készíted ezeket a kiállításokra szánt fotókat?
- A napi munkát külön kezelem. A maradandóbb pillanatokat máskor örökítem meg, nem a napi rutin részeként.
Ha be kell skatulyázni magam, street riportfotós vagyok, ezt a stílust viszem, főként monokróm képeim vannak. Ehhez a nemzetközi diplomához viszont komplex anyag kellett, a természetfotótól a tájfotóig mindenféle, egy mixet kellett küldenem.
Napi szinten egyébként minden sajtómunkát végzek, 1991 és ’98 között a megyei sajtóban dolgoztam, szinte mindenhol megfordultam, aztán 7 évig a parlamentben Kovács Ferenc akkori Fidesz országgyűlési képviselő személyi titkára voltam. 2004-től aztán szerveztem egy kis sajtóügynökséget, azóta ebben dolgozom, a sárvári médiának vagyok a beszállítója, híreket, tudósításokat, fotóriportokat készítek. 2012-ben az Erzsébet-táborokat fotóztam le a Balaton körül, három hónapon át úgy dolgoztam, hogy a lábamat nem érte a Balaton vize. Könyvillusztrációkat is készítek, és műtárgy-fotózásokat is. A jövő évi könyvhétre jelenik meg egy kötetem, amiben saját verseimhez akt-torzó illusztrációkat párosítottam. Ebből egy kis ízelítő az Életünk című folyóiratban már megjelent a nyáron…
- Hogyan jött a fotózás nálad?
- Sárvári diákként a nyolcvanas évek elején szóltak az iskolában, hogy indulnak szakkörök, akkor jelentkeztem a fotósra. A régi kultúrházban, a hátsó helyiségben kezdtünk, ott tanultam meg az alapokat, például laborálni. Fél év után kaptunk fényképezőgépet is, olyat persze, amit a keleti blokk ipara gyártott. Aztán vettem magamnak nagyító-előhívó felszerelést, elfoglaltam időnként a fürdőszobát, és szenvedélyesen nagyítottam. Mostanában kezdenek kikristályosodni azok a képek, amiket akkoriban készítettem, nem voltam valami precíz.:)
- Egy utolsó, fontos kérdés, miért szereted a fekete-fehér képeket?
- Mert a fotózás alapvetően fekete-fehér műfaj, ha van folytonosság az analóg és a digitális fényképezés között, akkor a híd épp a fekete-fehér kép. A színeket meghagyom a festőknek! Lehet, mert fekete festékkel dolgozó nyomdász az alapvégzettségem, aztán huszonvalahány éve szereztem egy sakkoktatóit is, a sakk is fekete-fehér műfaj, ott az a szabály, hogy a figuráknak egyszerűeknek kell lenniük, ne zavarják meg a játékosok gondolkodását. Ha jó a jó kép, a színeknek úgysincs nagy jelentősége, a fekete-fehér pedig segít abban, hogy ne zavarjuk meg a mondandót, hagyjuk a képet működni.
Pajor András életrajz
Sárváron születtem 1969-ben. Fotóriporteri végzettséget a MÚOSZ iskolájában szereztem. Évekig tudósítottam különböző országos lapokat, többek közt a Kurírt, a Népszavát, a Magyar Hírlapot és a Napi Magyarországot.
2006-tól Sárvári Média Kft. fotóriporter/főmunkatárs
2004-től PRESS-PA Sajtóügynökség/ vállalkozó
1998 és 2004 között Országgyűlés Hivatala, munkatárs
1996-tól Vasi Magazin rovatvezető
1993-tól tudósító (Kurír, Népszava, Magyar Hírlap, Napi Magyarország)
1992-tól VasVármegye hetilap munkatárs/felelős szerkesztő
1991-tól Új Hírek napilap munkatárs
1987-től nyomdász
Így foglalom össze eddigi utamat: azon a tájon láttam meg a napvilágot, amely Berzsenyit és Weörest is fölnevelte, majd abban a várban lettem emberré, amelyben Tinódi is otthonra lelt – a három név esetemben egyelőre földrajzi tájékozódásul szolgál.
1987-ben magas nyomó gépmester végzettséget szereztem. A nyomdából, ahol a gyakorlatom volt, akkoriban kezdték teljesen kiselejtezni azokat a fajta gépeket, amiknek a használatára kiképeztek. Egy évet dolgoztam folyamatos műszakban a városunkban lévő baromfi feldolgozó vállalat nyomdaüzemében. 1988-tól másfél évig határőr voltam. Megértem, hogy magam szedtem fel azokat a szögesdrótokat, amiket egy évvel korábban velünk rakattak fel, megerősíteni a határzárat a menekülő kelet-németek ellen. 1990 februárjában őrmesterként szereltem le. Ez az időszak tett igazából felnőtté.
1991-ben, egy akkor induló dunántúli napilaphoz kaptam ajánlást, az Új Hírektől kerestek meg, hogy úgy hallották, jól írok és értek az újságkészítéshez. Beváltam, a próbaidő után felvettek az újságíró szövetségbe. Három évvel később a VasVármegye című hetilapnak voltam a szerkesztője. Emellett évekig tudósítottam különböző országos lapokat, többek közt a Kurírt, a Népszavát, a Magyar Hírlapot és a Napi Magyarországot. 1998 és 2004 között az Országgyűlés Hivatalának voltam a munkatársa.
Első irodalmi ihletésű kötetem 2000-ben jelent meg „Próféták a tálcán” címmel a szombathelyi B.K.L. Kiadónál. Aztán két év múlva a „Föld-nyelv”, a második. Ezt a kötetet már az általam készített katedrálisokat mutató fotógrafikák illusztrálták. Az idők során több könyvnek készítettem el a fotóanyagát és műtárgyfényképezéssel is foglalkoztam.
2005-ben cseréltem le filmes felszerelésemet. Vallom, hogy a fotográfia is egy költemény, ha akad befogadója. Talán a nyomtatott betűk és a sakktábla fekete-fehérsége miatt is legfőképp monokróm munkákon dolgozom. Első fotós kihívásomnak 2007-ben A kultúra Európája – az urbanitás kultúrája című, a HP által meghirdetett nemzetközi fotópályázatot tekintem. Alkotásom nyertes képként részt vett az országos szabadtéri vándorkiállításon. 2008-ban BENNE-LUX – képtörténetek címmel Szombathelyen volt az MMIK Élő-tér Galériájában az első önálló tárlatom, melyet beválasztottak a Fotóhónap 2008 rendezvényei közé. 2009-ben Baszkföldi utakon – kárpáti szemmel a szlovéniai Lendván, a Bánffy Központban rendeztem kiállítást. Ez a két anyagom más városokban is kiállításra került.
Ugyancsak ebben az évben Házamtól Hazáig címmel készített munkáimmal Bécsben, a Collegium Hungaricum – Magyar Kulturális Intézetben is bemutatkoztam. 2010-ben sikerrel szerepeltem a National Geographic nemzetközi fotópályázatán és a Worldwide Photography Gala versenyen a Portré és emberábrázolás kategória Silver Awards elismerését kaptam. 2011-ben az Országgyűlés Együtt-lét fotópályázatán voltam elismert. Ez évben nyílt meg Kisvárosi ünnepek címmel szülővárosomban is egyéni kiállításom, melyből kötet is megjelent. 2012-ben a Nemzeti Színház jubileumi kiállításán állították ki több képem. Az évben még „Élmény és tradíció” címmel Brüsszelben, az Európa Parlamentben is volt saját kiállításom. 2013-ban a 7. Pollux –Worldwide Photography Gala Awards profi akt kategóriájában díjazták egyik képemet.
