Kádár kedvelte, Navratilovát legyőzte – Interjú Szabó Évával

Szabó Éva teniszező nem csak Fock Jenővel való kalandjáról, meg a "kiváltságosok" hírhedt budapesti...
Szakosztályvezető és rokkantnyugdíjas

– Tenisz-szakosztályvezetőként gondolom volt pár nyugtalan éjszakája az elmúlt évek során?
– Most erre mit válaszoljak? Közhelyszámba megy, ha azt felelem, hogy óriási válságban van a magyar sport. Noha elvileg ugyan papíron nyugati mintára már a profizmus korát éljük, valójában mindennek neveznem a jelenlegi viszonyokat – csak profinak nem.
Úgy mondom mindezt, hogy a Haladás teniszszakosztály a többi szombathelyi sportegyesülethez képest még egészen tűrhető helyzetben van. Viszonylag erős szponzori kör áll mellettünk, tisztességes költségvetésből tudunk gazdálkodni, sokan teniszeznek nálunk, s ami a legfontosabb: évről évre rengeteg gyerkőc jön le hozzánk, tehát biztosított az utánpótlás.

– S hogy telnek a mindennapjai, jól van?
– Az 59. évemet taposom idén, néha indulgatok itthon veteránversenyeken, összességében megvagyok. Napi négy órás szakosztályvezetői teendőimet ellátom, kiegészítésként meg adok egy-két teniszleckét. Tavaly inkább voltak nehéz pillanataim; átestem egy komoly vállműtéten, utána meg súlyosan karamboloztam, ezért két évet ki is kellett hagynom. Külföldi veteránversenyekre már nem nagyon jutok el, nem futja abból a hatalmas havi 40 ezer forintos rokkantnyugdíjamból.

– Mi a baj az egészségével?
– A kilencvenes évek elején a napi hét-nyolc óra teniszoktatás után esténként alig tudtam lábra állni, s egyre többször fájt a vállam és a hátam is. Elmentem kivizsgálásra, négy helyen találtak sérvet a gerincemen. Nem kellett sokat gondolkozniuk az orvosoknak: leszázalékoltak. Kiderült, hogy a gerinc- és nyakcsigolyáim nem bírták a hatvanas években bevezetett kriminális szovjet edzésmódszereket, mely abból állt, hogy Tatán 25 kilós súlyzókkal futkároztattak minket a tó körül, ráadásul mi meg önszántunkból még rá is tettünk egy lapáttal.

Érdemes lenne egyébiránt egyszer górcső alá venni, hogy a mi generációnkból hányan szenvednek napjainkban hasonló kínoktól, arról nem is beszélve: hányan haltak már meg – köszönhetően a “kiváló” tréningeknek.

”Évike, inkább kiküldjük a pénzt a pályára, de a munka ne álljon.”

– Említette előbb az amatőr és profi személet között félúton megrekedt magyar sportot. Az ön fénykora a hatvanas-hetvenes évekre esett; a szocialista korszakban itthon milyen státuszt kapott, mint komoly nemzetközi versenyeken induló teniszező?
– Elvileg ugye, építettük a szocializmust, tehát a profizmus szónak a kiejtése sem nagyon volt ajánlatos. Minden élsportolót valami jó kis látszatállásba helyeztek, engem például tíz év után még törzsgárdatagnak is kineveztek a Szerszám- és Kisgép Értékesítő Vállalatnál.

– El tudjuk képzelni, milyen sok porszívót értékesíthetett…
– Rengeteget… Amikor a fizetésemért bementem, volt úgy, hogy fél délelőtt élménybeszámolót tartottam a dolgozóknak, valósággal leállt az egész üzem. A “főnököm” mindezt egy szép napon megelégelte, s azt mondta: Évike, inkább kiküldjük a pénzt a pályára, de a munka ne álljon.

– Nem csoda, hogy nagy szeretettel fogadták a derék munkások, volt miről mesélnie.
– A hetvenes évek közepén a világranglista legjobb harminc játékosa között jegyeztek, 1974-ben a Roland Garroson, a párizsi nem hivatalos salakpályás-világbajnokságon bekerültem a legjobb nyolcba, Ausztráliát leszámítva beutaztam az egész világot. A kor legnagyszerűbb játékosaival szinte kivétel nélkül többször is megküzdhettem, sőt Billie Jean Kinggel, Evonne Goolagonggal vagy Chris Everttel általában szoros meccseket játszottam.

“Martina a meccsünk után disszidált az Egyesült Államokba”

Martina Navratilovát kihagyta. Pedig ha jól tudom, őt egyízben le is győzte…
– Így van. 1976-ban, Budapesten egy magyar-csehszlovák válogatott találkozón döntő szett 8:6-ra. Jóllehet ekkor még rendkívül fiatal volt Martina, már a világ tíz legjobb játékosa közé tartozott, azt meg csak csendben jegyzem meg, hogy közvetlenül a meccsünk után disszidált az Egyesült Államokba.

Hasonlóan emlékezetes mérkőzést vívtam a Margitszigeten több ezer szurkoló előtt, a négy Grand Slam tornát egy naptári évben megnyerő ausztrál Margaret Courttal is. Az első játszmát 6:2-re besöpörtem, majd a másodikban 4:5-nél egyenlítési lehetőséget szalasztottam el, végül aztán fölülkerekedett ellenfelem. Kedvenc versenyemen, Monte-Carlóban négyszer jutottam be az elődöntőbe, ahol egy alkalommal azzal a román Maria Simonesçuval kerültem szembe, aki balszerencsémre akkor kezdett el járni Björn Borggal. A svéd teniszkirály nagyon lelkesen buzdította kedvesét a lelátón, “mozogtak” is rendesen a vonalak a bíróknál…

„Nastese hirtelen odalépett egy rendőrhöz, s viccből odaszólt neki: “Szeretnék b…ni veled”…”

– Gondolom ezekkel az eredményekkel, a világtenisz “krémje” is befogadta köreibe.
– A tavaszi salakpályás szezon kezdetén, a francia Riviérán a világ legjobbjai kértek fel edzőpartnerüknek, sőt jóban voltam a férfi éljátékosokkal is. Arthur Ashet, Wimbledon első színes bőrű bajnokát, aki egy tragikus vérátömlesztés után AIDS-ben hunyt el, nagyszerű embernek ismertem meg, Kitzbühelben Ion Tiriacot, aki később felfedezte Boris Beckert és ma Románia leggazdagabb embere, én tanítottam meg snapszlizni, míg a szintén román Nasteséval, akinél zseniálisabb kezű játékost azóta sem igen hordott a hátán a föld, még ifjúsági korunkban, Pesten kötöttünk barátságot.
Ilie már akkoriban is nagy mókamester volt, szívesen vett tőlünk “nyelvleckéket”, hisz káromkodni semmilyen más nyelven nem lehet olyan változatosan, mint magyarul. Szabadidőnkben a Rákóczi úton sétálgattunk, mikor a suhanc Nastese hirtelen odalépett egy rendőrhöz, s viccből odaszólt neki: “Szeretnék b…ni veled”…

– Tartja még a kapcsolatot egykori ellenfelei közül valamelyikkel?
– Nem igazán, Navratilovával 1994-ben, miután utoljára játszott wimbledoni döntőt egyesben, de győzni már nem tudott, váltottunk egymással táviratot. Kellemes meglepetés volt viszont a sydneyi játékokat követően, mikor az olimpiai faluban Machán Róbert összefutott a hozzá hasonlóan szövetségi kapitányként jelenlévő, amerikai Billie Jean Kinggel, aki a lelkére kötötte: feltétlenül adja át üdvözletét egykori párostársának. Én voltam az a bizonyos társ; a párizsi salakon ugyanis vegyes párosban Robival óriási meglepetésre kis híján megvertük Kingéket.

Azok a budapesti hírhedt éjszakák!

– Figyelembe véve, hogy nyugaton klasszisokkal jobb teniszezőkkel, jobb körülmények között, teljesen más közegben készülhetett volna, soha nem fordult meg a fejében, hogy disszidáljon?
– Már a gondolatától is beteg lettem, hogy évekig nem jöhetek haza, hogy nem kártyázhatok vasasos barátaimmal, hogy nem fröccsözhetek Pasaréten. Nem tagadom, Mészöllyel és Farkas Janival hírhedt hármasát alkottuk a pesti éjszakának, s a művészvilágból is rengeteg színésszel, zenésszel összejártunk. A közülünk sajnos már régen eltávozott Máté Péterrel vagy Ihász Gáborral kifejezetten kedveltük egymás társaságát, míg Bujtorral és testvérével, Frenreisz Karcsival komoly, “vérre menő” teniszpartikat játszottunk.
Itt jegyezném meg: igaz, hogy olyan korban éltünk, hogyha külföldön jártunk, s megnéztem közelről egy Rolls-Royce-t, itthon feljelentett a csapattársam, de eltekintve az ehhez hasonló kisebb “kellemetlenségektől”, hazudik, aki azt állítja, hogy rosszul ment volna a sorunk. A seftelgetésbe hamar belejöttünk, egy példa. Ha csupán egy tasak gombostűt hozott haza valaki, s itthon eladta darabonként, már abból szép summát zsebre tudott tenni.

Fock Jenő előtt túráztatta a Trabantot

- Anekdoták szólnak arról, hogy micsoda “balhékba” keveredett Pesten. Mi az igazság legendák és valóság között félúton?
– Arra céloz, hogy soha nem fogtam be a számát? Így van, nincs ezen mit szépíteni, amit gondoltam, mindig köntörfalazás nélkül, szemtől szembe kimondtam. Annak idején a fél főváros tudta például, hogy ki nem állhatom Fock Jenőt, ezt a tutyi-mutyi, jellemtelen embert, akinek csak egy dolog volt lényeges, hogy semmi botrány ne legyen. Olaj volt a tűzre, hogy Újpesten azért építettek neki villanyfényes teniszpályát, mert ő bizony nem volt hajlandó délután, holmi “plebszekkel” ütögetni. Mikor meghallottam mindezt, beültem a Zsigulimba, elhajtottam a miniszterelnök úr rezidenciájához – amely utcában talán még mai is áll a kérésére kihelyezett 30-as tábla…–, s kellőképpen hangosan ott túráztattam a Ladát. Egy idő után már ki se jöttek a fenyőfaméretű gorillái, csak legyintettek: a szokásos Szabó Éva-műsor…

Kádár szerette

– Egy ízben másfél évre eltiltották a külföldi utazásoktól. Talán a “beszélőkéje” is szerepet játszott a döntésben.
– Közvetve biztosan, egyébként azt történt, hogy fáradságra hivatkozva lemondtam az 1971-es luxemburgi Európa-bajnokságot, mert nem akartam se magam, se a magyar teniszt lejáratni. Mindenki megértette az érveimet, a sajtó is, csak a szövetség elnöke nem, aki mellesleg a belügyminiszter-helyettes tisztet is betöltötte. Behívatott, s addig hadarta megállás nélkül a magáét, míg elfutott a méreg, és kiszaladt a számon, hogy “maga egy vadember”. Azon nyomban bevonatta az útlevelemet, tartott ez egészen addig, míg egy napon fel nem hívtam Kádár János titkárságát. Tudták, hogy kedvelt “az Öreg”, s bizonyára megijedtek, hogy bepanaszolom őket. A trükk mindenesetre bevált, s a következő héten már utazhattam is.

Maffiamódszerek uralkodtak el a politikában

– A nyolcvanas évek közepén költözött haza Vas megyébe, majd az első szabadválasztásokat követően két cikluson át alpolgármesteri tisztséget vállalt szűkebb hazájában, Sorokpolányban. Miért hagyott fel a közéleti szerepvállalással?
– A kezdet kezdetén még minden szempontból jobb lehetőségeink adódtak. Utakat építettek a faluban, csatornát kaptunk, lett orvosunk és általános iskolánk, több cigánycsalád építkezését segítettük, csak hát aztán egyre inkább elapadtak a forrásaink, mind kevesebb pénzből kellett gazdálkodnunk. Emellett nem rejtem véka alá, hogy a mi kis községünkben is egyre inkább maffiamódszerek uralkodtak el a politikában, melyekhez semmi szín alatt nem voltam hajlandó a nevemet adni.

– Szokatlanul keményen fogalmaz az átlag magyar viszonyokhoz képest, nem fél, hogy a “helyi elit” valamilyen ügyben még “megtalálja”?
– Nézze, erre azt tudom mondani, hogy a múltamat, az eredményeimet és legfőképpen az emlékeimet senki sem veheti el tőlem, mást meg mit tudnának. A rokkantnyugdíjamat? Végezetül pedig csak annyit: ameddig ebben az országban minden disznóságot lazán, következmények nélkül el lehet sikálni, addig örökre egy helyben fogunk toporogni. Holott a magyar emberek sokkal, de sokkal többet érdemelnének…

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Közélet