A pszichiátria az orvostudomány egy speciális részterülete, míg pszichológia az emberi lélekkel foglalkozó tudomány; képzési hátterük is más. A pszichológus neve előtt többnyire nincsen dr., képzése orvosi fakultás helyett bölcsészkaron történik. Az egészséges lélekről, a benne lejátszódó folyamatokról a pszichológus ismeretei többnyire mélyrehatóbbak az orvosénál, s egyes pszichés tényezők teszteléséhez is szélesebb az eszköztáruk. Ezzel szemben a pszichiáternek természetesen a lélek betegségeivel és különös tekintettel arra, hogy gyógyszert is csak orvos rendelhet ezek gyógyításával kapcsolatosan vannak alaposabb ismeretei. A kétféle szakember azonban az esetek jelentős részében nem nélkülözheti egymás munkáját és szakértelmét.
Gyakran megesik, hogy szegény pácienst rendelőtől rendelőig küldik. Kiszűrhető-e már a körzeti orvosnál, hogy egy egyszerű fejfájás hátterében esetleg komolyabb pszichés baj húzódik?
Természetesen a háziorvos feladata, hogy akár más szakorvosok bevonásával mérlegelje, hogy a beteg panaszainak hátterében szervi eltérés van-e. Ha valaki például arról panaszkodik, hogy jártában-keltében mintha húzna valamerre, nem tud egyenesen közlekedni, ezesetben a hiba lehet a belső fül egyensúlyozó központjában; számolhatunk agyi vérkeringési zavarral, netán a kisagy valamely károsodásával, de az is lehet, hogy a betegnek csak pszichés zavara: agorafóbiája van.
Korunkban a pszichés zavarok a föld hatmilliárd fölé duzzadt népességén belül hihetetlen nagy arányban fordulnak elő. Még a legfejlettebb országokban sincs annyi gyakorló pszichiáter, amennyi ennek a helyzetnek a menedzseléséhez elegendő lenne. A tendencia a világon egyre inkább az, hogy a leggyakoribb pszichés zavarokat legalábbis a nem túl bonyolult alapeseteket háziorvosi szinten kell tudni felismerni és kezelni. Amerikában például szögre akaszthatja a diplomáját az a háziorvos, aki egy egyszerű depresszióban szenvedő beteget nem ismer fel és nem tud alapszinten ellátni.
Ön pedig, mondhatni, abban vált rutinossá, hogy a legszerteágazóbb témákban válaszoljon a fórumon, hiszen az intim piercingtől egészen a családi tűzhelyt demoralizáló pénzügyi nehézségekig is előhozakodnak a fórumozók kérdéseikkel.
A fórum indulásától kezdve az volt a szándékom, hogy a legkülönbözőbb orvosi kérdésekre lúdtalptól a tüdőgyulladáson át a fogamzásgátlásig kielégítő, megnyugtató választ próbáljak adni. Azt már magam is némi csodálkozással figyeltem, ahogyan a beözönlő kérdések többsége egyre inkább a lélekkel, majd a szexualitással, mostanra pedig piercinggel, testékszerek behelyezésével, tetoválással stb. kezdett foglalkozni.
Gondot okoz önnek ezek megválaszolása?
Néha igen (elneveti magát). De nem a kérdések kényes volta miatt; ilyesmi egy orvost egyáltalán nem hozhat zavarba. Szinte naponta érkeznek azonban olyan segélykérések, hogy doktor úr, két hónappal ezelőtt lövettem piercinget a köldökömbe, és most a bal felső csücske fölött borsszemnyi, szivárványszínben foszforeszkáló dudor nőtt, ami teliholdkor a legújabb filmzenéket dúdolja. Szándékosan hoztam kissé groteszk példát, mindenesetre azt szeretném érzékeltetni: az orvoslás személyes vizsgálaton alapuló tudomány; nem véletlen, hogy egyedül az orvosi diploma az, amit nem lehet levelezőn, esti egyetemen megszerezni. A fentiekhez hasonló kérdésekkel bevallom sokszor nem tudok mit kezdeni, s egyedül ilyenkor fordul elő, hogy kissé halogatom a válaszadást. Magam is restellem ugyanis, hogy ezredszer kell leírnom az ilyesféle kérdésekre: Látatlanban még csak tipp-szintű választ sem tudok adni; szíveskedjék személyesen felkeresni az orvosát!
Az eltelt három évben egyébként a hasonló kérdések százait igyekeztem lelkiismeretesen körbejárni és sokszor jobb meggyőződésem ellenére tippelésekbe bocsátkozni. Azt gondolom, hogy ha a például piercing témában érdeklődő tisztelt fórumozók többsége venné a fáradságot arra, hogy a hasonló topicok archív anyagát végigböngéssze, máris előbbre juthatna. Nekem pedig nem kellene kétszázötvenedszer is ugyanarra a kérdésre megadnom a körülíró válaszokat.
Mi az, ami Szombathelyen kiváltképpen nyomasztja az embereket?
Ha a fórum alapján kíváncsi a válaszomra, akkor nagyon egyszerűen és büszkén mondhatom: fogalmam sincs. Ugyanis ott tartunk, hogy a nyugat.hu orvosi fórumára mára egész Magyarországról írogatnak be, és tényleg csak utóbb, esetleg egy személyesebbé váló, e-mailes, privátcímes levélváltás után derül ki, hogy ki az, aki Hódmezővásárhelyről, Balassagyarmatról, Szekszárdról írt, netán Kárpátaljáról vagy Erdélyből.
Végül is a megjelenő egészségügyi panaszok előfordulását illetően nincs nagy különbség az egyes országrészek közt: a szorongásos zavarok (pl. pánikbetegség, agorafóbia, általánosult szorongás) és a hangulati élet zavarai (depresszió, disztímia stb.) és a szexuális zavarok (merevedési problémák, korai magömlés stb.) viszik el a pálmát. Mégis, hadd különböztessem meg egy kicsit pozitívan Szombathelyt és környékét! Éveken keresztül rendeltem Kelet-Magyarországon is, és elmondhatom, arrafelé a nálunk észlelhetőnél nagyobb arányban kell számolnunk az alkoholból adódó problémákkal.
A kóros játékszenvedély előfordulása pedig amit nem is olyan régóta tekintünk önálló betegségnek sajnos országszerte lendületesen növekszik. Bizony Vas megyében is sok család feje felől sodorta el ez a tetőt. Habár nincsenek számszerű adataink az országon belüli területi megoszlásra, az mindenesetre érzékelhető, hogy nálunk a nyugati határ közelsége miatt négy-öt évvel hamarabb kezdődött a nyerőautomaták, játéktermek kultusza.
A játékszenvedély a pénzéhségből fejlődik tovább kényszeres szokássá?
Nem! A betegség lényege a kockázatkeresésen túl ami talán a bunjee jumpinghoz hasonlítható a kockázatértékelés zavara, a feltétlen hit a biztos nyerési szisztémában. A betegek képtelenek abbahagyni a játékot, veszteségüket mindenképpen vissza akarják nyerni. A probléma sokban hasonlít az alkohol- és a drogfüggőséghez is, ezért egyes szakemberek a szenvedélybetegségek közé sorolják, míg más szempontból inkább úgynevezett impulzuskontroll zavarnak, amikor belülről jövő parancsoló késztetéseinket nem tudjuk kordában tartani.
Igen. Évről évre nő ez a szám, elsősorban a szorongásos és hangulatzavarok előfordulása. Vita van azonban ennek hátteréről. Nyitott kérdés ugyanis, hogy vajon tényleg a hektikus, rohanó, stresszel teli világ rontaná el gyakrabban az emberi idegrendszert vagy arról van-e szó, hogy a tömegtájékoztatás révén lassanként Magyarországon is a közműveltség részévé válik ezen betegségek ismerete, ezért többen fordulnak velük orvoshoz, mint korábban.
Őszinték az emberek? Mennyire él még bennük az az elgondolás, hogy titkolniuk kell, ha valami furcsa szeszélyt vesznek észre magukon?
Szerintem még legalább egy bő évtized kell ahhoz, hogy a pszichés zavarok stigmatizáló, megbélyegző volta hasonlóan az Egyesült Államokhoz vagy Kanadához hazánkban is megszűnjön, s a pszichés zavartól szenvedő embertársunkra ugyanúgy tekintsünk, mint mondjuk egy cukorbetegre vagy magas vérnyomásban szenvedőre.
Paradox módon a mélyen hívő, vallásos emberek noha minden tiszteletem az övéké! néha roppant nehéz helyzet elé állítják a lélekbúvár szakembert: egy részük úgy véli, hogy Isten segítségével önerőből kellene tudniuk megszabadulni a problémától , s ha ez nem sikerül, azt hajlamosak hitük gyengeségének tulajdonítani. Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyenkor elmagyarázzam: ezeknek a betegségeknek a hátterében jól meghatározható biokémiai és egyéb zavarok, tehát szervi okok állnak, ilyen tekintetben tehát semmiben nem különböznek a cukorbetegségtől, náthától, magas vérnyomástól vagy tüdőgyulladástól. Elmondom nekik, hogy ha 40°C-os lázzal fekszünk otthon, Isten kifejezetten felelőtlenségnek értékeli, ha pusztán imádkozunk és ölbe tett kézzel várjuk a sültgalamb képében érkező gyógyulást!
Vannak aztán olyan betegségek is, melyekkel azért rejtőzködnek az emberek, mert meggyőződésük, hogy ami velük történik, az olyan bizarr, hogy más még csak meg sem értené a problémájukat. Ennek típusos példája az úgynevezett kényszerbetegség. Ezzel küzdenek a tisztaságmániásnak gondolt kényszeres kézmosók, vagy azok, akik tizenötször szaladnak vissza először csak a lépcsőfordulótól, majd a sarki zebrától ellenőrizni, hogy lekapcsolták-e a kávéfőzőt, bezárták-e a lakásajtót és miután ránéznek az órára, látván, hogy másfél óra késésben vannak, betelefonálnak a főnöküknek, s náthára hivatkozva szabadnapot kérnek. Azt szoktuk mondani ezekről a betegekről, hogy csendben, magukba zárva szenvednek akár egy életen keresztül. Többségükben fel sem merül, hogy rajtuk kívül más is szenved ilyen hajmeresztő gondoktól.
Ide tartozik az is, amikor vizsga előtt azt mondjuk maguknak, hogy ha most belerúgunk ebbe a kőbe, akkor jó tételt fogunk húzni?
- Ide bizony. A kényszergondolatok, kényszercselekedetek az emberi lélek ősi, atavisztikus, mély rétegeiből származnak. Gyermekként például sokan számoltuk a sínek mentén állva a tehervagonok számát. Ha véletlenül olyan gyorsan ment a szerelvény, hogy eltévesztettük, valami furcsa, kellemetlen érzés kerekedett felül bennünk. Akad olyan rendszerető háziasszony, aki szereti, ha a váza az asztal megszokott sarkán áll, s zavarja, ha valaki elteszi onnan. Mindnyájunkban rejlenek ősi, titokzatos kényszeres vonások; ez önmagában nem baj. Kórossá akkor válik a dolog, ha ezek mindennapi életünket, munkánkat, érvényesülésünket, emberi kapcsolatainkat ellehetetlenítik, súlyosan megnehezítik. Gyakori kényszergondolat például, amikor egy kismama időnként a konyhában azon gondolkozik: mi lenne, ha valamilyen ellenállhatatlan kényszertől vezérelve felkapná az asztalon heverő konyhakést, és beleszúrná az ott lábatlankodó kisgyermekébe. Az ilyesmi már súlyosan rontja az életminőséget, közérzetet! Mégis nagyon nehezen mesélik el az emberek az orvosnak, mert szégyellik, s a jelenséget belső rosszaságuknak, türelmetlenségüknek, gyengeségüknek tulajdonítják.
Egyesek szerint minden szervi betegség visszavezethető pszichológiai okokra. Hallottunk már olyan hipochonderről, aki annyira bebeszélt magának valamit, hogy végül tényleg megbetegedett; vagy hogy a napi stressz is kiválthat gyomorfekélyt. Egyes távol-keleti papok pedig köztudottan olyan mély transzba süllyednek, hogy saját szívverésüket is képesek leállítani egy időre.
Van egy viszonylag új tudomány, az úgynevezett pszicho-neuro-immunológia, amelynek fő területe pontosan ez a kapcsolódási pont. Ez a tudományág az emberi idegrendszer, a lélek és a szervezet védekező immunrendszere megdöbbentő kölcsönös összefüggéseit kutatja.
Két olyan betegem is van, akik évtizedeken keresztül azt képzelték, hogy hererákjuk van, kényszeresen rettegtek a betegségtől. Számos pszichológus, pszichiáter szakemberhez jártak éveken át. Állapotukban azonban csak szerény és átmeneti javulást sikerült elérni, s láss csudát! ahogy telt-múlt az idő, egyszerre csak évtizedekkel a pszichés zavar kezdete után tényleg diagnosztizálták náluk a hererákot. Nehéz nem azt gondolni, hogy itt valamiféle nem pontosan ismert mechanizmusú, ám mégiscsak elég direkt összefüggés bújik meg.
Egyértelmű a lélek és test kapcsolata akkor is, amikor a tibeti jógi fél percre megállítja a szívműködését. Mindnyájan hallottunk olyan esetekről is, amikor valaki kimutatott daganatos betegségéből gyógyult meg csodával határos módon, pusztán töretlen hite, akarata, bizalma, pozitív hozzáállása révén. De mondhatok egy gyakrabban előforduló példát is a lélek és a szervi idegrendszer összefüggéseire. Azt már lassan az óvodások is tudni vélik, hogy a bulvársajtó által hibásan és sziruposan boldogsághormonnak nevezett szerotonin hiánya tehető felelőssé a depresszióért. Ha ez tényleg így van, akkor vajon hogyan érhetünk el pszichoterápiás, beszélgetős módszerekkel eredményeket? Lelki, szellemi energiáink mozgósításával ténylegesen beleavatkozhatunk testi folyamatainkba is.
Feldmár András, a Vancouverben élő pszichológus egyik érdekfeszítő előadásában azt taglalta, hogy mindannyian mély hipnózisban élünk, hiszen gyerekkorunktól fogva bizonyos meghatározott irányokba taszigálnak minket. Idézem: "abban a pillanatban, amikor elhagyjuk azt a valóságot, amiben az emberek közös megegyezéssel megállapodtak, rettenetes erők fognak ránk hatni azért, hogy visszatereljenek a közös látásmódhoz. Szerinte a pszichiáter mindenütt a rendőr szerepét játssza: visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot.
A gondolatsor első része belefér a szabad természettudományi gondolkodásba, a kollektív hipnózisban élés egy csiklandozóan izgalmas ötlet. Az orvoslásban is többféle módon közelíthetünk meg sok mindent: gyógyíthatunk például európai vagy kínai módszerekkel, koncepcióval egyaránt. Egyet nem szabad tenni: összekeverni a szezont a fazonnal, s például a keleti orvoslás fogalomtárával (chi-energiával, meridiánokkal, csakra-pontokkal) megjelenni a nyugati medicinában vagy fordítva. A pszichiáter-rendőr hasonlatot gondolatébresztő teóriának tartom, mégis a magam nevében tisztelettel visszautasítom. Hiszen akik pszichiáterhez fordulnak, szenvednek, s az orvostudomány feladata az, hogy a szenvedéseken enyhítsen. Képzelhetem persze úgy is, hogy attól szenved a beteg, hogy kívül lendült a közös megegyezéssel létrehozott valóságon , mi mással tudnám azonban jelenlegi ismereteink birtokában enyhíteni a szenvedését, mint a közösen megálmodott világunkba való segítő visszavezetéssel? Persze nem zárom ki, hogy egyes embereknek olyan észlelései lehetnek, amelyek másoknak nem adatnak meg, ám ezt nagyon óvatosan kell kezelnünk, s a jelenséggel még hosszú ideig aligha tudunk mit kezdeni.
Sokszor nem tudjuk, s a határ bizony gyakran keskeny. Látnunk kell azt is, hogy aligha létezik általános zseni és komplett őrült. Képességeink részképességek eredőjeként, őrültségünk pedig sokszor bizarr gondolkodási, viselkedési mozzanataink összességeként jelennek meg; talán inkább az arányokban bújik meg az ördög. Bizony sokszor a sorson, szerencsén, szülőkön, családi háttéren, oktatási rendszeren múlik, hogy értéket teremtenek-e, vagy csak polgárpukkasztó flúgosságot generálnak a bennünk megbúvó adottságok.
Van nekünk már egy sztár-pszichiáterünk is, Csernus doktor, aki azt mondja, hogy keménynek kell lenni, és kíméletlen szembesítő módszerrel ráébreszteni az embereket bizonyos tényekre. Mit gondol, valóban hatásos ez a módszer?
Bizony, nem lehet folyamatosan szőrmentén, diplomatikusan bánni a pácienssel, időnként nyersen és feketén-fehéren szembesíteni kell önmagával és problémái gyökerével. Nagy divat manapság az empátiát számon kérni az orvosokon pedig a túlzott beleélés sokszor kifejezetten gátolja az elfogulatlan, objektív helyzetmegítélést és gyógyítást. Csernus doktor látszólag empátiától mentes, könyörtelen stratégiája sokszor nyilván csak a média kedvéért időnként kissé brutálisabbra sikeredik, mint amit az én ízlésem és felfogásom diktál. Amivel azonban szembesítenünk kell a beteget, azt ne kerüljük meg! Ugyanakkor biztosítsuk arról, hogy szavaink nem értékítéletet tükröznek, s hogy az iránta való feltétlen segítő szándékunkhoz, gyógyítói elkötelezettségünkhöz kétség sem férhet.
