„Ez nem Lukács László, és a Tankcsapda: ez a Tankcsapda zenekar”

– Az „Agyarország” óta mintha egy kicsit megváltozott volna a zenétek. Sokan azt mondják, hogy jobban figyelembe veszitek a hallgatók és a kiadók igényeit…
– Én ezt nem így gondolom. (nevet) Nem tudok erre mit mondani. Mi a Tankcsapda vagyunk, a saját zenénket csináljuk, ezt tettük mindig is: olyan dalokat játszunk fel lemezre, amilyen dalok eszünkbe jutnak, amiket jónak gondolunk, és szeretünk játszani.

Nem hiszem, hogy nekünk azzal kéne foglalkoznunk, hogy ki szerint slágeres, vagy nem slágeres egy adott lemez, vagy egy adott dal. Ha egy dalt – bármilyen dalról is legyen szó – felkap a média, és orrba-szájba játssza, akkor erre az átlagember azt mondja, hogy slágeres.
Ez lehet egy Metallica dal is, azé Metallicáé, aki „Ride The Lightning” (Lovagold meg a villámot – a szerző) és „Kill Em All” (Öld meg mindet – a szerző) címmel is adott ki már lemezt. Nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkozni, csak azért, mert az elmúlt néhány évben voltak olyan dalaink, amelyeket lehetett hallani a rádióban.

– Talán a „Mennyország Tourist”–tal kezdődött ez az időszak...
– Mondjuk igen. De istenigazából az „Örökké tart” című akusztikus, lassú szerzemény az egyetlen olyan dalunk, ami a szó szoros értelmében megfordult a médiában. A többi dalból is csináltunk videóklipet, de az új lemezről hiába van két tök jó videóklipünk szerintem két tök jó dallal, attól még nem játssza le a rádió, mert túl sok benne a gitár. A rádiószerkesztők szerint a zene, amit játszunk, túl kemény, egy Dimmu Borgir rajongó szerint meg diszkózene.
De ez mindegy is, mert nekünk nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy a saját dolgunkat végezzük, a legjobb tudásunk szerint. Reményeim szerint – vagy inkább hitem szerint – ez így is van, azt meg majd mindenki eldönti, hogy szerinte ez jó, vagy éppen rossz.

„Tankcsapda a szó jó értelmében véve egy magyar zenekar”

– Az idei Szigeten a Rasmus előtt játszottatok a nagyszínpadon, ám a fesztivál vegyes, nemzetközi közönségéből rátok jóval többen voltak kíváncsiak, mint a finn világsztárokra. Hogyan élted ezt meg?
– Őszintén bevallom, én a Rasmus koncertjét nem láttam –oldalról persze belenéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan játszik a zenekar.

Az, hogy mennyien vannak egy másik banda koncertjén, az engem igazából nem érdekel. Ha kétszer annyian lettek volna, sem bosszantott volna, hogy hú, rajtuk többen vannak, meg ha fele annyian hallgatják őket, sem örülök, hogy „haha” ránk ennyivel többen kíváncsiak.

– Nem is erre gondoltam… De valahol mégiscsak fokmérője egy zenekarnak, hogy mennyien hallgatják őket. Nem így véled?
– A Sziget speciális koncerthelyszín, nagyon sok szempontból, a közönség szempontjából is. Az hiszem, hogy egy koncert és egy zenekar minőségét nem az határozza meg, hogy a színpad előtt hány ember nézi őket, vagy hány ember veszi meg a lemezüket. Ha ettől függne, akkor Magyarország legjobb zenekara a Matyi és a Hegedűs lenne.

Az biztos, hogy a Szigeten játszani minden évben nagy élmény, egyszer kénytelenek voltunk ezt kihagyni, ez fájó élmény, viszont szeretünk a fesztiválon játszani, szeretünk sok embernek játszani, és szeretjük látni azt, ha sok ember érzi magát jól velünk együtt attól a zenétől, amit magunk is nagyon szeretünk.

– Az előbbi kérdésemmel igazából arra céloztam, hogy ha a rockzenét kedvelő külföldiek is vevők a zenétekre, akkor akár talán egy idegen nyelven, mondjuk angolul kiadott lemezben is gondolkodhatnátok…
– Az a helyzet – és ezt talán nem nekem kéne mondani, mert én írom a szövegeket –, hogy a Tankcsapda népszerűségének, vagy sikereinek meghatározó momentuma mindenképpen a dalszövegek.
Nagyon sok olyan rajongónk van, aki a szövegen keresztül ismerkedett meg nem csak a mi zenénkkel, hanem egyáltalán magával a rockzenével, mint zenei stílussal. Van egy csomó olyan Tankcsapdát szerető ember, aki egy nálunk keményebb kötésű, angol nyelven éneklő bandának a lemezét meg nem bírná hallgatni, mivel nem érti a szöveget, és azt mondaná, hogy „hú, ez már nekem sok”. Ezzel csak arra próbáltam rávilágítani, hogy a szövegkörnyezet alapvetően limitálja azt, hogy a Tankcsapda nemzetközi sikereket érjen el, vagy bármiféle külföldi karriert fusson be.

Persze erre lehetne azt mondani, hogy akkor miért nem éneklünk a külföldi koncerteken angolul. Ez tök jó, és ha külföldön játszunk – hála Istennek van erre példa, nem is kevés –, olyankor bizonyos dalokat angolul szoktunk énekelni. Azonban az a fajta plusz, ami szerintünk legalábbis benne foglaltatik a Tankcsapda zenéjében a dalszövegek által, nos az a plusz az angol nyelvű verziókból mindenképpen hiányzik, hiszen az anyanyelvem nem angol, hanem magyar, és ezen a nyelven tudom magam úgy megfogalmazni, ahogy. Angolul pedig maximum csak ennek valamilyen szintű leképezését tudom/tudjuk, visszaadni.

A kérdésre rövidebben azt lehetne válaszolni, hogy a Tankcsapda a szó jó értelmében véve, mindenféle szélsőségtől mentesen, egy magyar zenekar.

„Ha ez az ára annak, hogy a turnékat biztossá tehessem, akkor az ejtőernyőzés nyilvánvalóan háttérbe szorul”

– Említetted, hogy egy Sziget-fellépést ki kellett hagynotok. Ez 2004-ben volt, amikor ejtőernyős balesetet szenvedtél. Mióta foglalkozol a sportággal? Többször szerencsétlenül jártál már: nem tartasz tőle, hogy egyszer úgy megsérülsz, hogy abba kell hagynod a zenélést?
– 1994-ben ugrottam először, ennek már 12 éve. Voltak korábban is sérüléseim (nevet), de a legutóbbi alkalom egyértelműen rávilágított arra, hogy annál sokkal több felelősséggel tartozom Tamásnak (Fejes Tamás, dob) és Cseresznyének (Molnár Levente, gitár), és rajtuk keresztül egy csomó velünk együtt dolgozó embernek, valamint a közönségünknek, hogy a saját önös érdekeimet, vagy a hobbimat előtérbe helyezhetném a zenekar dolgaival szemben.

Bár a levegő, az ejtőernyőzés számomra egy örök szerelem, nem tudnám soha magamból kitörölni, még ha akarnám se – ám őszintén szólva nem is akarom –, de az is biztos, hogy a zenekar dolgai és a zenélés nálam már az ejtőernyőzés előtt is mindennél fontosabb volt.
Így ha ez az ára annak, hogy a sérülés kockázatát csökkentsem (nevet) és ezáltal a turnékat biztossá tehessem, akkor az ejtőernyőzés nyilvánvalóan háttérbe szorul.

– Ez azt jelenti, hogy nem nagyon ugrasz mostanában?
– Ez azt.

– A rockzene megad egy másfajta szabadságot, nemdebár?
– Igen, ez egy másfajta szabadság, és mint említettem, egy tudatos döntés eredménye, nem pedig valamiféle megijedés vagy félelem attól, hogy újra probléma lehet. Ha így lenne, akkor a legelső baleset után is abbahagyhattam volna.

– Mint mondod, nem szeretnéd előtérbe helyezni magad a zenekarral szemben. Mégis úgy érezheti az átlagos rajongó, hogy a többiekhez képest inkább Lukács Laci van a frontvonalban. Mit szól ehhez Cseresznye és Tamás?
– Rendszeresen verekszünk a turnébuszban. (nevet) Valójában ez több ok miatt sem okoz feszültséget a zenekaron belül: egyrészt Cseresznye a zenekarnak tizenötödik éve a tagja, így bár nem alapítótag, egy csomó, az elmúlt években a zenekarhoz csatlakozott rajongó szemében mégis ugyanolyan alaptag, mint akár én. Tamással pedig lassan hét éve zenélünk együtt.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem volt a véletlen műve, kik zenéltek mellettem a zenekarban: a tagcserékkor nagyon fontos momentum volt, hogy kik lesznek azok, akik a Tankcsapdát alkotják. Ez nem egy szólóprojekt, és nem is egy olyan zenekar, ahol van egy kinevezett frontember. Nem akarom megbántani például Nagy Ferót és a Beatricét, de ez az elnevezés jól mutatja azt, hogy ki a góré, és ki a zenekar. Ez nem Lukács László és a Tankcsapda: ez a Tankcsapda zenekar.