Ha bejelentenék, hogy az idei volt az utolsó jazz fesztivál Szombathelyen, jóval nagyobb veszteséget jelentene a városnak, mintha egy kóbor gyűjtő valamelyik éjszaka ellopná az összes villanyoszlopról a város művészien megformált címerét.
Nem tudni, meddig lesz még energiája az Improvizatív Zeneműhely tagjainak jazz fesztiválok szervezéséhez,saját kedvükre és a nézők százainak gyönyörűségére.Annyi azonban bizonyos, hogy a Lamantin névre keresztelt esemény megtalálta helyét a város kulturális életében.
Másodszor is sikerült
Akárcsak tavaly, úgy az idén is dugig megtelt a Bartók Terem. Ha itt-ott voltak is üres ülőhelyek, ez egyedül amiatt történt, hogy a jazzkedvelőket a zenén kívül a büfé is csábította. Amúgy az egész fesztivált a szervezés kívülről percre pontosnak tűnő precizitása mellett mérhetetlenül barátságos hangulat és otthonosság jellemezte, kredenc nagyságú biztonsági emberek, szemétkupacok és tülekedés nélkül.
Scatman
Az estét a Berki Quartett nyitotta. Ahogy várni lehetett, a ž részben a Zeneművész Szakszervezet Kőbányai Könnyűzenei Szakiskolájának tanáraiból álló formáció pillanatok alatt fesztivál-hangulatot varázsolt. Európa egyik legjobb jazz énekese ismét bebizonyította, hogy az emberi hang bármely instrumentummal egyenlő rangú hangszerként használható (egyszerűbben szólva Berki utánozhatatlanul scat-tel).
Külön is érdemes megemlíteni Jávori Vilmos szenzációs produkcióját a doboknál. Ízlés dolga, hogy valaki kedveli-e azt a rendkívül kemény, néha már-már agresszívnek tűnő játékot, amelyet a Rákfogó egykori dobosa képvisel, briliáns volta azonban megkérdőjelezhetetlen.
A Quartett ma este két pilléren, Berkin és Jávorin nyugodott. Cseke Gábortól ugyan hallhattunk néhány remek futamot a zongorán, de az energiáit későbbre tartogató bőgőssel, Hárs Viktorral együtt inkább csak zenei hátteret biztosítottak két társuknak.
Felejthető közjáték
A büfé a legnagyobb forgalmat a Pusztai Jazz Trio műsora alatt bonyolította. A Bartók Rádió jazz gitárversenyének 2000-es győztese szakértő zsűri előtt szerezte meg első helyét. Pusztai Antal tudásával nincs is semmi probléma, egészen biztos, hogy komoly jövő előtt áll. Az együttes zenélésről azonban láthatóan kevés fogalma van még. A Trio másik két tagjával alig-alig próbált kontaktust teremteni, igaz, kísérői (Lendvay Gyula és Koch Barnabás) annyira el voltak foglalva saját hangszerükkel, hogy e kapcsolatfelvételre a legkevésbé sem voltak nyitottak.
A szervezés talán egyetlen szerencsétlen mozzanata az volt, hogy a Pusztai Trionak be kellett ékelődnie Berki és Vukán Quartettje közé. Ez utóbbiak karizmatikus dobosai között időnként kifejezetten kínosnak tűnt a trio ütősének maszatolása.
A kreatív jazz diadala
Az est fénypontját mindenképp Vukánék jelentették. A kreatív zenélésnek olyan példáját adták, amellyel a világ bármely táján joggal kapnak helyet a legjobbak között. Teljesen értelmetlen volna azon elmélkedni, hogy az együttes egy-egy tagja milyen szinten használja hangszerét. Játékuk messze túlmutat a hangszertudás kérdésén.
Ahogy Vukán válik eggyé a zongorával, ugyanaz az összeforrás jellemzi Balázs Elemér és a dobok kapcsolatát, egy a Jávori Vilmosétól alapvetően eltérő stílusban, de azzal legalább azonos színvonalon. Hárs Viktor a megbízható háttérzenész szerepéből kilépve mutatta be a bőgő megannyi hangszínét és használati módját, miközben Winand Gábor a hangjával (és olykor szaxofonjával) próbált megfelelni annak az igen magas mércének, amelyet társai állítottak a számára. Ez leginkább az egész fesztivál talán legnívósabb darabjában, a Tagore-adaptációban sikerült is neki.
Különleges volt Vukánék műsora abban a tekintetben is, hogy bár hangszerszólókat természetesen tőlük is hallhattunk, ám ezek - szemben a többi formáció szólóival - soha nem önmagukban, nem önmagukért voltak érdekesek, hanem mindig attól, hogy organikusan illeszkedtek egy kompozícióba, mi több hozzájárulások voltak e kompozíciókhoz, amelyeket egységes intenció és gondolatiság fogott össze. Az összhangnak e legtágabb értelemben vett megnyilvánulásával csak a jazz zene igen kivételes, legritkább pillanataiban találkozhatunk.
"... a legkiválóbb élő jazz gitáros"
Az ilyen és ehhez hasonló szakmai értékelések kíváncsivá teszik az embert. Mégsem érződött a teremben felfokozott izgalom, amikor Philip Catherine trioja és a vendégművész, Spányi Emil a pódiumra lépett. Az is lehet, hogy a közönség ekkorra már elfáradt s Vukán Quartettjét követően egy kis lazításra vágyott.
Ha erre vágyott, hát megkapta. Philip Catherine hangszerének már klasszikus hangszíne is megnyugtatóan hatott, amihez hozzájárult még dallamfűzésének könnyedsége és hajlékonysága. Tényleg zseniálisan kezelte a gitárt, ám érezhetően rutinból játszott. Nem "a mi fiunk"-érzés mondatja velem, de a Párizsban élő magyar zongorista szellemes és koncentrált jelenlétével ma este messze túlnőtt a Trion. A kísérők, Salvatore La Rocca (bőgő) és Hans Van Oosterhout (dob) semmi különlegessel nem hívták fel magukra a figyelmet. A fesztivált záró társaságtól olyan műsort kaptunk, amelyben talán túlságosan is a helyén volt minden.
Ez a biztonságérzés aztán szétáradt a teremben. Az utolsó akkordokat többen lehunyt szemmel hallgatták, ami nem minden esetben volt az átszellemült zeneélvezet jele, hanem sokkal inkább utalt az álom észrevétlen jelenlétére.
Van még egy évünk a tréningezésre, hogy jövőre, a már két naposra és több helyszínre tervezett III. Lamantin Jazz Fesztiválon képesek legyünk állni a sarat.
A.Timon
