A Sziget egyáltalán nem korlátozódik jól körülkerített, az évről-évre duzzadó látogatók nyomán egyre szűkösebbnek mutatkozó territóriumára. A napokban aligha lehetett megtenni két utcányi távot Budapest belvárosában úgy, hogy az ember ne fedezze fel egyre-másra a fesztivál jeleit: szombat szürkés délutánján például a Yamakasi című francia filmből ismert freestyle futók söpörtek végig az Erzsébet téren ugrálgatva mindenre amit értek, mászkáltak oléolózé olaszok, szendvicsbárban éhséget oltó smirglimodorú írek, s fokozatosan tűntek fel a NIN feliratú fekete pólóba öltözött társadalmonkívüliek a város legkülönbözőbb pontjain.
Ezen az éjszakán ugyanis az indusztrál rock félistenét, a Nine Inch Nails komor világokat feszegető művészeti direktorát, Trent Reznort várták a Nagyszínpadra egy lélekzúzó gyakorlatra, és nem hazudunk, ha azt állítjuk: emberünk a megnövesztett pocak ellenére teljességgel beváltotta az elvárásokat (néhol túl hatásosan is: akadtak, akik szerint heingeffektusban jó dolog pogózni, vagy orrot beütni, de szerencsére a többség moderáltan hullott szét). Trent a színpadon eléggé kiemelkedő összetevőkkel rendelkezik ahhoz, hogy azokból súlyos karizmát építsen: a befelé fordulásokkal terhes múlt és a nyers erővel levágott mozdulatok pefekt egységgé forrtak a színpadon.
A zenekar többi tagját szintén nem kellett félteni, különös tekintettel a mindig vörös kendővel az oldalán feltűnő Aaron North-ra, aki többször is megjárta orrunk előtt az agresszív transz csúcsait, a végén pedig azzal csillapodott le, hogy rommá verte gitárját, majd a közönségbe hajította.
Agybasszus, metál, new wave, egy csipet zajzene, és szuggesztív vetítés egy börtönrácsoknak tűnő átlátszó falra a NIN hozta amit hoznia kellett, és szerencsére a korai kilencvenesek legnagyszerűbbjei felé billent a mérleg: Terrible Lie, Head Like A Hole, Closer, s végül lehetett torkot köszörülni, és kiadni mindent: I will let you down / I will make you hurt / I wear my crown of shit / On my liar's chair.
