Nick Cave elnyomja az utolsó cigarettát, leveti snájdigalfonz öltönyét, pizsamába és papucsba bújik, pacsi a rajongókkal, buszbaszállás, irány a Hilton. Ez a vége. De mi volt előtte?
Nemcsak egy jó koncert, ahol elhangzott egy csomó örökzöld, meg egy sor új kompozíció. Annál több. Sokkal. Mert Nick Cave ikon, az úgynevezett alternatív rockból kinőtt, balladás, pokoljáró, istenkereső dalok első számú előadója, széttetovált felsőtestét fehéringzakóba bújtató, Berlin, Rio és London között bolygó ausztrál, az ezredforduló Leonard Cohen-je. Olyan előadó, akit elfelejthetünk akár évekre is, de akinek aktuális jelenléte izgató, karizmatikus, magával ragadó. Aki persze új lemezének (No More Shall We Part) promóciós körútján érkezett el újra Budapestre, de akinek még nem láttuk haknifellépését, aki leteszi rendesen a produkciót, nincs kamuzás.
Mitől van jelenléte ennek a madárcsontú embernek? Miért vannak vele még mindig a nyolcvanas évek legmeghatározóbb muzsikusai (Mick Harvey/Crime and City Solution, Blixa Bargeld/Einstürzende Neubauten, vagy a Casey-Savage ritmusszekció) akik saját zenekaraikat hanyagolták el, csak hogy az ausztrál költő-zenész-hadvezér lemezein és koncertjein húzzák - vagy Blixa esetében: szöszmötöljék - a talpalávalót. E kérdésre adott választ csütörtökön Budapesten Cave.
Az új album dalait otthon hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy Nick Cave dalai már nem annyira átütőek, mint korábban, a pasi egyszerűen elfáradt. Aztán, ahogy az As I Sat Sadly By Her Side, az Oh My Lord, vagy a Halleluja megszólaltak élőben, leesett a tantusz, hogy Cave jelenléte a kulcs. A lemezen szürkének tűnő dalok megteltek színekkel, a régi dalok új hangszerelési technikákkal gazdagodtak (a The Mercy Seat-et soha nem hallottam még ilyen sodrósnak, a Papa Wont Leave You, Henry intenzív és kemény volt, az előző lemez húzószámának beillő Into My Arms sírnivalóan szép, a The Weeping Song Blixa és Cave duójával perverzül perfekt, a God Is In The House gospelesen bizakodó).
A közönség persze szállította a szomorú nyolcvanas évek hangulatát, előkerültek az Einstürzende-pólók, többen a megasláger Tupelo után üvöltöttek - sikertelenül. Időben kezdték, időben fejezték be az istentiszteletet, tízkor már a Körcsarnok előtt poroszkáltunk, mondom, a végén papucs és pizsama, meg egy ember, aki nem játssza az eszét.
Azt hozta, amit vártunk tőle. Pozitív hitgyülit.
Prieger Zsolt
(Nick Cave csütörtökön adott koncertet Budapesten.)
