Tényállás: Kétszáz kicsi néger sokat remélve színházba tévedt. A bűneset egy kora nyári napon, hétfőn, hétkor egy szombathelyi színházi esték fedőnevű előadáson történt. Itt esett meg, hogy ismeretlen tettesek a kétszáz kicsi kíváncsit, ezer forint ellenében zátonyra futatták.
A rafinált elkövetők csaliként Agatha Christie klasszikus vérfagyasztó ketchupjét, a Tíz kicsi négert használták, amire foszforeszkáló kukacként Kézdy György és Torday Teri hangzatos nevét akasztották. Az ál-detektívnyomozást a veszprémi és a kecskeméti színház közösen vállalta magára. Az első gyilkosságot az ötödik sor első bársonyszékben, a nulladik kicsi négeren követték el, aki bár egyet sem csuklott, mégis a kliséktől és modoros színpadi játéktól végzetes agymenést kapott. Maradt még százkilencvenkilenc kicsi néger...
Fantomkép: Churchill mondotta egyszer, Lucreczia Borgia óta nem született nő, aki annyit nyert volna gyilkosságokon, mint Agahata Christie. Megérdemelte. A védjegyével ellátott krimi-szappanoperákat bogarászni mindig élvezet. Hiába ismerjük előregyártott panelekből kreált történetecskéi, humora, csöppnyi társadalomkritikája hosszútávon életképes. A Tíz kicsi néger egyike a legjobbaknak.
A krimi forgatókönyve is eltér a szokottól, a lady a saját kliséin csavart egyet, itt nincs oknyomozó hős, mindenki egyszerre áldozat és gyilkos. A figurák a tipikus Agatha- karakterek paródiái. A szereplők, akiket az írónő a Senki szigetén összezsúfol játékszerek, rongybábuk, sorsukat forgatókönyv igazgatja, a kreátor kénye-kedvére végez velük. A darab ettől egyszerre kiszámítható és egyben irracionális. A falon mindvégig ott a versike, amely a gyilkosságok pontos leírását tartalmazza. A sorok szóról-szóra megvalósulnak, olyan szinten, hogy ha a következő rímben vihar szerepel, akkor valóban égszakadás veszi kezdetét. Agatha a végső korlátokkal bíbelődik, minden maga szabta szálat a maximumra feszít.
Nyomozat: A színpadi limonádét ezúttal túl édesre és langyosra keverték. A gyilkos nevét, bár a regényt már elfeledtem, a stáblista elolvasása után könnyedén kiböktem. A logikus okfejtésem bejött: a tíz, látszólag egyenragú szerep közül biztos, hogy a rejtőzködő gyilkosét az egyik "sztár" alakítja majd.
Kézdy György a vérbíró alakjában a szokott arroganciáját adagolta, velőtrázó katarzis nélkül, rutin-szerepet játszott. A másik Ász, Tordai Teri nagy csalódást okozott. A színésznő a vakbuzgó hithű öreglány, Emily Brent jellemét képtelen volt magára ölteni. A figura lebegett, a művésznő a szürke nagymamás jelmezben úgy festett, mint Anthony Perkins női ruhában, a Pszichoban.
A darabnak egyébként se íze, se zamata nem volt, egy felszínesen megkomponált, nem túl igényes rutin-előadás. A karakterek átgondolatlanok és súlytalanok. A darab tartalma szerint a figurák a halállal szembekerülve fokozatosan vedlenek, ahogy múlik az idő, egyre védtelenebbül állnak egymás és a néző előtt.
Ebből az átváltozásból mi csak egyen-kiborulásokat, felszínes gesztusrendszereket, technikai fortélyokkal kitalált sötétségeket és rémítő hangokat kapunk. A rendező, Vándorfy László remixében minden mindennel keveredik, például a történet ideje, ami hol a századelőt idézi, hol pedig a közelmúltat. A társaság egy kicsit angolos, egy kicsit úrias, ehhez a háttér túlságosan mai. Így hát nem csodálkoztunk nagyon azon, hogy a színész is megtéved a színpadon...
pasi
