Nem vagyunk mi zenei szaklap, ellenben érdekesnek találtuk utánanézni, melyek voltak azok a hosszanjátszós lemezek 2007-ben, amik a szakértő fejekből elismerő hümmögéseket váltottak ki az év végén. Ezért átnézegettük a jelentősebb zenei portálokat, összegyűjtöttük a legtöbbször előforduló hangzóanyagokat, s mivel ezekből is jócskán akadt, legvégül saját ízlésünk rostáján csurgattuk át azokat, hogy előállhassunk a toptízünkkel.
A továbbiakban közölt lista ha másért nem is, azért mindenképpen tanulságos lehet, hogy kicsit végigpásztázzuk a honi közízlést, és a magyar szórakozóhelyeken ontott slágerek, valamint a kereskedelmi rádiók játszási palettája alapján újfent konstatáljuk - nem feledve, hogy a kereslet támasztja a kínálatot -, körülbelül merrefelé is járunk a külföldi trendekhez képest.
Meghatározó zenekar még nem nyomott akkora barackot a szerzői jogdíjakat folyton-folyvást lefölöző globális kiadóbiznisz fejére, mint a Radiohead: az In Rainbows-t 2007 októberében egészen egyszerűen letölthetővé tették a neten, mindenkinek saját belátására bízva, hogy mennyit akar érte fizetni, már ha egyáltalán. Ezzel együtt viszont azt kell mondanunk, hetedik soralbumuk értéke minden túlzás nélkül felbecsülhetetlen: úgy hangzik, mintha megszabadulva az állandó megújulás kényszerének korábban saját magukra rótt terhétől, most megálltak a dombtetőn, visszatekintettek az eddig megtett két évtizedes múltra, és rohanás nélkül láttak neki a nem lemezkészítésnek, hanem teremtő folyamatnak. Az eredmény: megindító, ellenállhatatlan, ünnepélyes, bölcs és magányos annyira egyben van, hogy azt tanítani kellene. Már ha lehetne.
Szerettem a régi jungle zenéknél, hogy nem tudtad, ki készítette őket. Semmi nem állt közted és a zene között magyarázza az interjúra nehezen rávett Burial az angol Guardian-nak, hogy miért burkolózik a névtelenség homályába. A szó szoros értelemben senki nem tudja, kicsoda ő, csak azt, hogy 2006-ban egy olyan albummal mutatkozott be, aminek létezése szájról-szájra terjedve hozta lázba a londoni elektronikus zenei műhelyeket: tónusai ugyanis hátborzongatóan hitelesen képezik le a nyirkos, elidegenedett urbánus létformát, aminek maga is szerves része. Második albuma, az Untrue ismét ezt a fonalat veszi fel: éjsötét és elhagyott, mint egy feneketlen verem, amibe csak azért nem zuhanunk bele, mert a pattogó zajszőnyegeken és fojtott ritmusokon túl angyali vokálokból szőtt rá érzékeny hálót. Aki szereti a különleges és atmoszférateremtő zenéket, annak kötelező darab, mindenki másnak ajánlott.
Kétezerhét a majdani intergalaktikus zenei almanachban akként lesz megjelölve, mint egy friss trend tetőfokra hágásának éve a Földön, amit a francia népcsoport indított útjára. Persze elkezdődött ez már a Daft Punkkal és a Cassius-szal, ám azóta éppen az ő bimbóikon nőtt fel egy rebellis második generáció, a Justice duójával az élen, ami nem véletlenül került a nemzetközi figyelem középpontjába: zenéjük istent és embert nem kímélve agyontorzított gitárriffekkel elegyíti a nyolcvanas évek neonfényes italodiscóját, sokak megrökönyödésére - ám még többek örömére! - punkos anarchiával fertőzve meg a decens elektronikus zenék porondját. A két frivol francia fellépései legendaszámba mennek: rendszerint egy fehéren világító kereszt előtt szórják kíméletlen próféciáikat. A francia érintés, ahogy az új műfajt hívják, valójában olyan, mintha egy légkalapács cirógatna írja az egyik legelismertebb médium, a Pitchforkmedia. Ha idén nem hívják meg őket a Szigetre, akkor valaki valamit nagyon elhibázott.
Még ha drogbotrányai például rendszeres színpadon vedelése, vagy hogy nem megy a rehabra, ahogy azt sikerszámában megénekelte és kirívó tetoválásai is töltik meg a külföldi bulvárlapok címoldalait, még a legszőrösebb szívet birtokló erkölcscsősz is úgy omlik össze Amy Winehouse rezes-mágikus hangja alatt, mint az egyszeri konyhalégy. A sajnos már aggasztóan törékenyre fogyott, kihúzott szemeivel és méhkas-frizurájával a hatvanasokat megidéző brit énekesnőt valahogy képtelenség nem szeretni: potom 24 évesen úgy nyúl a soul műfajához, ahogy azt csak Nina Simone vagy Aretha Franklin engedhette meg magának. Az erősen whiskey-barát Amy szókimondó őszinteséggel nyitja meg lelkének szelencéit második nagylemezén, a mostanság oly trendi hollywoodi faszakislány formula helyett szívszaggatóan és mindenféle mentegetőzéstől mentesen dalolva el, hogy vele csak baj van, vagy hogy a szerelem egy vesztes játék.
A brit szaksajtó annyira jól tud műfaji kategóriákat kiötölni, hogy mi most szimplán lenyúljuk az egyiket, amit a nevezett albumról alkottak: post-dance-pop-electro-rock-funk-punk. És amennyire viccesen hangzik, valójában olyannyira telibe találó. A new york-i James Murphy által kitalált LCD Soundsystem egyike azon úttörő projekteknek, amik két, korábban összepárosíthatatlannak tűnő műfajt eresztettek egymásnak: a diszkóból (nem, nem az, amit Magyarországon értünk általában alatta, hanem amit Donna Summer csinált első ízben az I Feel Love-val) eredeztethető elektronikus tánczenét, és a hetyke punkot. Lelki szemeink előtt egy időben idéződik meg a Nitzer Ebb és a Talking Heads, izzik a galagonya, és észre sem vesszük, de lábaink már egy ideje önálló életre keltek. Tökös és fenntartások nélkül élvezhető album ez, kötelező mindenkinek, aki néhanapján szereti meglóbálni középső ujját az őt körülvevő modoros világnak.
Hallott már valaki olyan lemezt, ami érdes mint a smirglipapír, arcátlan mint a futballpályákra berohanó meztelen őrültek, a trópusok mélyéről szalajtott törzsi ütőshangszerek frigyre kélnek az ultramodern analóg püttyögéssel, pénztárgépcsörgés a puskaropogással, s mindezek tetejében afrikai vendégművész reppel rajta arról, hogyan árul vizet az út szélén? Mathangi "Maya" Arulpragasam, vagyis a srí-lankai származású M.I.A. közvetve politizáló hangzóanyaga egy kortárs kultúraközi kirándulás, pimaszsága miatt osztályfőnöki intőben részesített világzene, aminek felvételei Trinidadtól Japánon át Libériáig készültek. Az angolul reppelő-éneklő művésznő maró hangvételében az is közrejátszott, hogy nem kicsit cseszegették vízumügyben a jenkik: az egzotikumot új megviágításba helyező albumon világnagy pofont zavar le mindenkinek, aki fekete-fehérben merészel gondolkodni.
Ha egy zene nehezen bekategorizálható, az lehet jó vagy pocsék, de érdektelen semmi esetre sem. A Panda Bear vagyis az Animal Collective-ot is jegyző Noah Lennox dobos albuma izgatóan érdekes, plusz nagyon jó, ámbátor kritikus legyen a talpán, aki a helyére teszi. Nagy hahát váltott ki belőlem a Last.fm zenei közösségi oldal kategorizálása, ők többek között a freak folk (nagyon pontatlan fordításban: megbomlott népzene) jelzőt alkalmazzák rájuk, de a körülírás talán könnyebb, noha nem sokkal: azok a hippik, akik már nem gyarapítják az élők sorát, bizonyosan valami ilyesmit kaphattak aláfestés gyanánt mennybemenetelük alkalmával. A Person Pitch megállítja az időt, irrelevánssá teszi a stressz fogalmát, hangok újabb és újabb rétegeinek egymásra hordásával egy hipnotikus mantraszerű elegyet szül meg. Ópium a jobb agyféltekének. Kortól és nemtől függetlenül visz transzcendentális utazásra ha hagyjuk neki.
A detroiti White Stripes azzal vívta ki a zenei világ figyelmét a 90-es évek legvégén, hogy a lehetetlent hozták tető alá: egy kéttagú rockbandát, amit egy végtelenül excentrikus, kizárólag vörös-fekete-fehér színekben mutatkozó férfi-nő páros alkot. A létszám hozadéka hangzásuk szikár, lecsupaszított s a legjobb értelemben véve dísztelen, garázsrockos mivolta, amit a gitáros-billentyűs-énekes Jack White és a dobosként operáló kishúg, Meg White (valójában exfeleség, de a testvéri szerepjáték mitológiájuk fontos része) olyan műfajokból előhalászott ismertetőjegyekkel bolondít meg, mint a delta blues, a rockabilly vagy a folkos-countrys elhajlások. A kritikák 2006-ban kifújtnak látták az élő fellépéseit amúgy ördögi összhangban abszolváló duót (tessék megnézni bármelyik YouTube videót), ám a tavalyi évben újra működni kezdett a bűbáj: az Icky Thump méltó visszatérés a dörzsölt kezdetekhez és a vitriolos hangvételhez.
Eddig nem emlegettünk kiadókat, mert nem éreztük szükségét, de most fordul a kocka. Ez az album annál a független angol Warp Recordsnál jött ki, ami 1989-es alakulásától fogva mindmáig a kísérletező zenék előfutárának és felfuttatójának számított, olyan nevekkel, mint Aphex Twin, a Nightmares On Wax vagy Luke Vibert. A Battles a kevésbé vájt fülek számára gyakorta a tűréshatár perifériáit karcolgató, úgynevezett matekrock címkéjű műfajt űzi, ami idegenszerű ritmusképleteiről, szándékolt diszharmóniáiról ismerszik meg, amelyek között az emberi ének legfeljebb csak mint újabb szétcsavarni való hang jelenik meg. Szerencsére a Battles csak egy bizonyos szintig beteg, viszont olyat művel, ami a Pitchfork szerint nem 2007, de körülbelül 2097 zenéjének kéne, hogy legyen. Ha szentelünk rá időt és agyat, akkor nagyon a magunkévá tudjuk tenni.
Akiknek adtunk a szavára:
Stylus Magazine
PitchForkMedia
Rolling Stone
PopMatters
MetaCritic
