- Fel tudod idézni a végső megmérettetés napját? Milyen lelkiállapottal küzdötted végig?
- Már előtte este izgultam. Igaz, tudtam aludni, de nagyon fáradtan ébredtem. Reggel kilenckor már kezdődött a nyüzsgés a ruhákkal, aztán délután, amikor forgószínpad-szerűen váltottuk egymást a fodrásznál és a sminkesnél, az idő mintha felgyorsult volna. A műsor három órás volt, de annyira gyorsan pörögtek az események, hogy szinte fel sem tudtunk ocsúdni két ruha között, hogy mi van. A képszakadás nálam akkor kezdődött, amikor a legvégén kimondták a nevemet.
- Az hogyan ért téged? Derült égből, vagy meg sem lepődtél?
- Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Visszanéztük a felvételeket, és csak annyit láttam, hogy egy helyben toporgok, forgolódok magam körül, hogy mit kell csinálnom. Megígértem a barátnőimnek, hogy nem fogok sírni a színpadon, de aztán amikor lejöttem, csak nem bírtam tovább.
- Miért kell ilyet megígérni?
- Nem tudom, azt mondták, annyira béna, hogy akármilyen szépségversenyt látnak, az első helyezett elkezd bőgni, mintha világvége lenne. De ha valaki nem éli ezt át, nem is tudja, milyen érzés, amikor elismerik az embert, ünnepelnek, tapsolnak, te meg nem látsz a vakuktól.
- Azóta ez önbizalmat is adott? Más ember lettél?
- Nem, én ugyanaz a lány vagyok, aki előtte voltam, de ez mindenképpen egy nagy plusz pont az életemben magammal szemben. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy Jordán Tamás majd nekem fog gratulálni.
- Hogyan gyúrtál lelkileg a döntőre?
- Már az nagy löketet adott, amikor a verseny előtti szerdán több, mint háromezer ember előtt vonultunk ki a Falco-Pécs meccsen. Az valahogy sokkal közelibb élmény volt, mert a moziban a füst és a sötétség miatt szinte láthatatlan volt a közönség, nem volt különösebb kontaktus. Így visszatekintve az Arena Savariában talán még jobban izgultunk, de szerintem mindannyiunk önbizalmának jót is tett.
- Csillagjegyileg skorpió vagy. Nem nyomta ez rá bélyegét a döntő napjára, hogy ez így legyen, az úgy legyen, neked ez a ruha kell?
- Nem erőszakos, inkább szenvedélyes típus vagyok. Nagyon mélyen élem meg a dolgokat. Szeretek beszélni, a társaság középpontjában lenni, élvezni az életet. De nem vagyok az a hisztis típusú lány, aki ha nem kapja meg, amit akar, azonnal földhöz veri magát.
- Nemigen láttad a családodat a sötétben, de gondolom, utólag elmondták, hogyan reagáltak.
- Ők a nevem kimondására felpattantak a székükből, állva tapsoltak, és üvöltöttek, hogy "úristen!" Még édesapám is sírt.
- Hogyan ünnepeltetek utána?
- Nem vittük túlzásba, mert eleve túl sok volt nekem az egész, lelkileg és fizikailag egyaránt. A folyamatos stressz és adrenalin nagyon lefárasztja a szervezetet, arról nem beszélve, hogy kettőkor kerültem ágyba. Ma viszont ünneplek egy nagyot a barátaimmal.
- Azóta mennyire csillapodtak a kedélyek? Vagy nem csillapodtak, és ostromolnak a mai napig, hogy szia, láttunk, gratula?
- Amikor jöttem ide, lent a lift előtt is elkapott egy korábbi kolleganőm. De máig kapom még az üzeneteket iWiW-en, smsben, az utcán, a szüleim is folyamatosan fogadják a gratulációkat.
- Ismeretlen fiatalemberek nem környékeztek meg?
- Kimondottan emiatt nem, de a döntő előtt, amikor már kerültek fel fotók a Nyugatra, megesett, hogy elmentünk szórakozni a barátnőimmel, ahol egy vadidegen srác megállt előttem, és rámmutatott, hogy "hé, én szavaztam rád!" Vicces volt, de ezen kívül nem rohamoztak meg különösebben.
- Tudjuk, milyen vonalon tanulsz, úgyhogy jön a kötelező kérdés: rendőri pálya, szépségipar, hogyan rakod össze a kettőt?
- Nincs arról szó, hogy ellentétben állnának egymással, de semmiképpen sem lehet egy lapon említeni a kettőt. Most az az első, hogy maximálisan teljesítsek az iskolában, mert persze nagyon örültem a versenynek, de most a tanulmányaimban kell helytállnom. A felkészülés hetében az életem kész káosz volt, ültem az órán, de egyszerűen nem tudtam agyban ottlenni, ezer felé jártak a gondolataim. Most ezt próbálom visszaállítani a régi kerékvágásba.
- Lehet, hogy azért is kell most kicsit jobban hajtanod, mert páran esetleg úgy gondolhatják, hogy a Nyugat Királynője címet te elkönyvelted a mindent átható sikernek?
- Nem, én úgy gondolom, az elmúlt másfél év alatt megmutattam az iskolában, hogy mire vagyok képes, és igenis alkalmas vagyok erre a pályára.
- Ne vedd sértésnek, de a te jószívű, életigenlő természetedhez bajosan tudom hozzákapcsolni a rendőri pályát. Ha elcsípsz valakit egy piros lámpán áthajtás után, inkább feltételezném azt, hogy egy figyelmeztetéssel továbbengeded a delikvenst?
- Igen, sokan így gondolták, még az osztálytársaim is, egészen addig, míg ki nem mutattam a fogam fehérjét. Tudok kemény is lenni.
- A rendvédelmi vonal eléggé jelen van a családodban, édesapád rendőr, keresztapád határőr volt, nagypapád a büntetésvégrehajtási intézetben dolgozott. Mennyire volt egyértelmű, hogy te is ebbe az irányba orientálódsz?
- Eleinte fel sem merült. Marketingmenedzserként végeztem Kőszegen 2004-ben, utána felsőfokú végzettséget szereztem belőle, de nem gondoltam, hogy én ezzel akarok elhelyezkedni. Aztán jelentkeztem Szegedre egészségtan-kommunikáció szakra, de lecsúsztam róla öt ponttal, akkor döntöttem úgy, hogy halasztok egy évig: dolgoztam vendéglátásban, ruhaboltban, de a három hónapig működött TV 94-ben műsort is vezettem. A rendőri pálya gondolatával azért kezdtem játszadozni, mert láttam, édesapám hogyan dolgozik, és szimpatikus volt. S akárhogy is nézzük, a mai világban ez még mindig egy biztos szakma. Szerencsére a felvételi mind az öt szintjén elsőre átmentem, és tavalyelőtt elkezdtem, július elsejétől pedig már a magyar rendőrség hivatásos állományába fogok lépni.
- Korábban az ifjúságvédelmet említetted, mint téged érdeklő szakterületet. Miért pont ezt?
- Eszméletlen mennyiségben tobzódik az erőszak a fiatalok körében, és ez elkeserít. Középiskolás koromból nem emlékszem ilyenre, hogy valaki halálra veri az iskolatársát. Igaz, hogy a média is felnagyítja ezeket a dolgokat, de tény, hogy a társadalom egyre rosszabb helyzetben van, keveset keresnek az emberek, sok a depressziós és a munkanélküli, széthullanak a családok. A gyerekek csapódnak mindenfelé, noszogatás nélkül nehezen ülnek le a tankönyv mellé. Egyébként nem mondom, hogy meg szeretném menteni a világot, de ha legalább hozzájárulhatok a jobbá tételéhez, akkor már örülni fogok.
