Christopher Gans, a kritikusból avanzsált filmrendező meseszerű, banális horrort alkotott, amely a Farkasok szövetsége címet kapta. Egy kosztümös, látványos, de vérfagyasztóan röhejes európai mesét.
Ez film olyan, mint a mint a cukros tésztával díszített tükrös huszár: díszes, de ehetetlen. A rendező mindent belegyúrt, amivel a mozgókép-piacon vásárlásra ingerelheti a nézőt.
A kor, amelyben bóklászunk a felvilágosodás százada, az ész és értelem kiteljesedésének ideje. A hit még töretlen, messze a kijózanító forradalom, a restauráció és a csákós diktátor: Napóleon. A királyok és parádés nemeseik hatalma azonban sérülékeny, az intrikusok már a trón lábait fűrészelik.
Ebben a fülledt, porlepte miliőben debütál a halálosztó ordas, a vidék erdejében rohangáló Terminátor. A nőkre feni a fogát, aki nincs ínyére, halálra rágja. Egy, csak egy legény van a vidéken, aki a babonákkal és a titokzatos erőkkel megmérkőzhetik, az udvar kegyeltje: az indiánok földjét megjárt természettudós. A vérbő kalandra magával hozza hű lovag-testvérét, Manit, a pap-istent, a kung-fu-bajnok indiánt. A csattanó a "Sátán kutyája" című Conan Doyle ponyvából ismert, de a Sherlock Holmes történethez képest van néhány különbség.
Az eredeti műben tapintható a feszültség, kidolgozottak a figurák, az alkotó otthonosan a detektívregény keretei között. Itt mindebből nincs semmi.
Bár az első húsz perc ígéretes, azonban a túlzsúfolás, az ötlet-börze agyonnyomja a folytatást, az utolsó fél óra érdektelen időhúzás. A poént gondosan a szájba rágja, és túl hamar adagolja, így már időnek előtte leleplezi az igazságot.
A dramaturgia legnagyobb hibája, hogy a rendezőből hiányzik az önkontroll, így képtelen az egészséges szelekcióra. A felvilágosodás udvari tablóképei mellé lovagkort, metál-jelmezes barbárokat, misztikus szalon-kurvákat, keleti harcművészetet és indián misztikát kever. Minden itt van, ami a kalandor küldetését kalandossá teheti, azonban olyan elegyben, amitől a Smaragd románcán nevelkedett nézőt is a rosszullét környékezi. A mozgóképes plagizálás sem ismer határokat, az egykori filmkritikus a műfaj összes elméletben fellelhető sztereotípiáját bedolgozta. A látvány Tigris és sárkány kontra Rózsa neve elegyből indul, ami először Terminátorba majd a Hercules 13-ik, végezetül a Xéna 254-ik opuszába csap át. A rendező önkényesen keveri a mese és a valóság birodalmát, mindent realitásnak mutat, mi sem természetesebb nála, mint hogy a felvilágosodás korának barbár parasztjai keleti harcművészetet űznek.
A rendező önkényesen keveri a mese és a valóság birodalmát, mindent realitásnak mutat, mi sem természetesebb nála, mint hogy a felvilágosodás korának barbár parasztjai keleti harcművészetet űznek. Amikor a háttérben a szem autókerék nyomokba, kastély előtti betonutakba, és téglakerítésbe ütközik, már-már azt gondolom, poén az egész. A csatákat, kung-fu harcokat rendre a közönség fel-felcsattanó röhögése kíséri. Annyira bárgyúak a számítógépes animációval gyártott bestia-jelenetek, a műanyag, hungarocell díszletek, hogy azt kell hinnem, szándékosan bosszantanak vele.
Lehet, hogy a rendező megelégelvén mesterségét azért zökkent ki annyiszor, épít be filmjébe annyi "elidegenítő" és idegesítő effektet, hogy észleljük: hazugság az egész. Hallgassunk hát a józan eszünkre, és hagyjuk az egészet...
Pasi
A filmet június 27-ig játssza a szombathelyi Savaria mozi
További filmkritikáink:
