Jordán Tamás ezer nebulót zengetett meg a sportházban

Péntek délelőtt, iskolai időszámítás szerint úgy nagyszünet magasságában járhatunk az Agora-MSH épületében. A széksorok közt gombostűt itt-ott talán le lehetne ejteni, de az ejtés helyét meglelni már közepes nehézségű kutatómunkát igényelne.

Az utolsó kötegnyi nebulók kígyóznak be a hodályba, ahol a technika jó előre megvetette a lábát: keménykötésű reflektorok súrolják a fejbúb-erdő tetejét, hidraulikus darura erősített kamera figyel minden moccanást, operatőrök és fotósok elszórva a szélrózsa minden irányában – ha mi lennénk Hollósi rendőrkapitány, és csak a sajtó jelenlétéből következtetnénk a küszöbön álló esemény fajsúlyára, akkor minimum bebiztosítanánk a helyszínt.

Guiness Rekordok könyvébe illő vállalkozás?
Erre persze nincsen szükség. Békés, szándékában is méltánylandó akció készülődik itt. Előtörténete a tizenkét legszebb magyar vers ország-világ elé tárását zászlajára tűző Pilinszky-konferenciából vezethető le: eszerint Fűzfa Balázs irodalomtörténész, a Savaria Egyetemi Központ oktatója kérte fel Jordán Tamást, hogy recitálja a költőóriás Apokrif című alkotását. A színigazgató azonban arra jutott, hatásosabb lesz, ha annak első részét ezernyi zsenge torok harsogja az éterbe, és drámai zenei alfestést hozva beszáll az akcióba Melis László zeneszerző is.

Kebelbarátságba kerülni egymással – Jordán ezt jelölte meg fő célként a szombathelyi középiskolák megjelent diákjai előtt. „Ennek a bimbódzó rokonszenvnek az első téglája ez a mai nap. Azért jöttetek ide, hogy valami nagyon nagy eseménynek a részesei, alkotói legyetek.” Nem fojtja magába azt az észrevételt sem, micsoda látvány tárult most elé, és legszívesebben egyenként mindenkit a színpadra hívna, hogy ezt lássa, helyette viszont megtapsoltatja magukat az összegyűltekkel.

Kihúzókból kezesbárányok
Az Apokrif jelentése: végítélet, egy másik olvasatban: hivatalosan nem elismert vallási irat – térünk a lényegre. „Pilinszky mélyen vallásos volt, ez a vers a következő élmények hatására született: hadifogoly volt a háborúban, üldözték, és számkivetettként élt az ötvenes években. Verse azt sugallja, hogy a legszorongatottabb helyzetben is van menekvés: az emberek közötti összefogás, a kötődés adja a reményt a túlélésre.” Ennek a gondolatnak gyakorlati megvalósítására lehet példa ez a mai rendkívüli tömegrandevú.

Az alaphangot a SEK színésznövendékei adják meg, velük illusztrálja Jordán Tamás, hogyan kell ügyesen számolni egyszerre, egymás hangját felerősítve. A diákok hamar tanulnak, élvezik is a szimultán dörgő szavakat, miközben hallatni kezdik hangjukat a kihúzó elemek is. A direktor tudta jól, hogyan férkőzhet a diákság kegyeibe: humorral. Közli velük, hogy a monitoron fogja nézni, ki nem figyel, és jelentkezzen az, aki szándékosan hibázott. „Jelentsék fel egymást” – dobja be az adu ászt, dől a röhej.

A nevetés, ha apró mértékegységekben adagolják, gyógyírnek tűnik az anarchia elharapózása ellen: a tanulók sokasága végül szabályosan, érthetően préseli ki magából a vezénylő karmozdulatokra Pilinszky lázas feszültségtől terhes sorait. Különös kettősség. (Amit érzékel az előbbi poénokon kacagó médiamunkás is, aki most váratlanul velőig rezzen.)

A siker pedig közös, mondja az igazgató: május 31-én a Magyar Televízió jóvoltából „az egész ország fogja látni, milyen fantasztikus dolog történt Szombathelyen. És különösen fontos nekünk az is, hogy lássák, itt született egy új színház, ami nagyon sok mindent akar csinálni a színházi előadásokon kívül is.” Függöny fel.