Utoljára 2018-ben rendezett Alföldi Szombathelyen, a Salemi boszorkányokat, ami legendásan jó előadás lett. (A Városmajori Szemlén a „Legjobb társulat” díját, valamint Bányai Kelemen Barna a „Legjobb férfi főszereplő” díját zsebelte be.) Eltelt közben hat év, és Alföldi Róbert Tracy Letts többszörösen díjnyertes darabjával kopogtatott be ismét Szombathelyre: az Augusztus Oklahomábant december 13-án mutatták be a Nagyszínpadon. A legjobb húzást maga Alföldi ötlötte ki, az ő kérésére Violet szerepére az egykori színházalapító társulati tag, Kiss Mari is visszatért.
A darab 2008-ban Pulitzer-díjat nyert. A nagy amerikai családdrámák fonalát gombolyítja tovább. Tracy Letts műve valahol a Három nővér feszültsége és a Macska a forró bádogtetőn vagy a Nem félünk a farkastól klausztrofób családi konfliktusai között helyezkedik el. De az alap, kétségkívül Csehov drámája, itt is a vágy tárgya – legalábbis a legkisebb lány és unokatestvér párja közt – „Moszkva”, vagy New York, a nagyváros, ahol van élet, és ami lehetetlenül messze van. Csak itt az indiánok földjén, nyár végén járunk, perzselő hőségben, ahol az állott, poros levegő szó szerint megfojtja a szereplőket.
A Weston család rejtélye aztán úgy bontakozik ki a szemünk előtt, mint egy skandináv krimiben: ráérősen, a család képzeletbeli szövetén keresztül egyre mélyebre hatolunk.
Csodát azonban ne várjatok ettől az Oklahomától, aki látta az ominózus John Wells filmet, Meryl Streeppel és Julia Robertsszel, az tudja – egy lassú folyású, kibeszélős, lélekgyilkos családi drámára számíthat, melynek a középpontjában egy diszfunkcionális közösség totális szétesése áll. (Aki látta a filmet, annak viszont lesz egy jó tanácsom, gyorsan felejtse el, mert könnyen úgy járhat, mint én, hogy beleveszik az összehasonlítgatásba...).
Alföldi Róbert rendezése mentes az elidegenítő színpadi megoldásoktól, az extravaganciától, a polgárpukkasztástól – egyszerűen darab- és színészcentrikus, precíz, átgondolt profi munka.
Ami nem működik – az maga a család, amit felmutat. A család, aminek a szövetét cafatosra tépi a sok aprónak tűnő bűn, amit egymás ellen véthetünk. Nem történik itt semmi, ami ne lenne hétköznapi: kortárs dráma ez, ami éppen annyira komoly, mint maga az élet. Az eredeti darabot gúnyos fekete komédiaként jegyzik – megengedett tehát a nézőknek a legkínosabb és fájóbb jelenetek közben is a kacagás – ki van ez így is kitalálva, mi mondjuk inkább sírni tudnánk végig, de mások legalább nevetnek.
A kritikát itt olvashatod tovább.
