A tömegkultúra ismét kitett magáért. Kedvenc álomgyárunkban harmadjára is lehúztak egy réteg bőrt a dinókról, így most meglátszik a meztelen igazság, miszerint ennél csapnivalóbb már úgysem lehet ...
Amikor évekkel ezelőtt bejelentették a Jurassic Park premierjét, a vásznon élethűen megjelenő és természetes mozgású őslények látványa virtuális kalapácsként sújtott le a nagyközönségre. Alig hittük el, hogy a kétszázmillió évvel ezelőtt élt Brontosaurus a maga húsztonnás valóságában tényleg ott legel előttünk, egyetlen hibás vagy felesleges mozdulatot sem téve, köszönhetően az akkoriban óriási marketinghadjáratban körbeujjongott újfajta animációs szoftvereknek.
Könyv is íródott ebből az inkább horrorisztikus, mintsem családi mozira hajazó filmből, melyet nemsokára követett a már jóval nevetségesebb második rész is, az amerikai kertváros egyik úszómedencéjéből kortyolgató Tyrannosaurusszal és a godzillásan megoldott esőjelenetekkel együtt. És íme, elérkezett a harmadik felvonás, ami után valószínűleg az egész filmtörténelem forog a sírjában.
Manapság már luxus egy ép ésszel elképzelhető történeti szálra felfűzni a cselekményeket, így ezzel most sem kísérleteztek az alkotók: a felhúzható pikachut dédelgető, első cigarettájáig még el sem jutott közönségnek így is épp elég megterhelő az a néhány ok-okozati összefüggés, amire igyekeztek rácsavarni a lehetetlen történetet.
Eszerint egy magát multimilliomosnak kiadó csempekereskedő egy hamis csekket meglobogtatva ráveszi a kilencnél is több élettel rendelkező Alan Grantet, hogy idegenvezetőként kísérje el őket egy házassági évforduló apropóján elkövetett repülőútra, mely a legendás dino-szigetek egyike felett vezetne. Az alkalmi turistacsoportba Alan paleontológus szakirányon tanuló növendéke is beférkőzik, aki egy ágrólszakadt laboratóriumban egy szendvicssütőnek látszó tárggyal sikeresen rekonstruálja - egészen véletlenül az utazás előtt néhány nappal! - az egykor veszedelmes ragadozó, a Velociraptor hangképző szervét.
Ki hinné, hogy a veszélytelen légitúra a fémmadár lezuhanásával ér véget, a túlméretezett szalamandrákkal telezsúfolt sziget kellős közepén. Természetesen fény derül a megbízó házaspár valódi céljára is, ami nem más, mint a sziget közelében ejtőernyős balesetet szenvedett kölykük megtalálása és agyonölelgetése. Felmerülhetne ugyan az evidens kérdés, hogy egy ilyen emberiséget és az egész ökoszisztémát veszélyeztető őslénypark miért nincs katonai fennhatóság alatt, vagy legalábbis elzárva a hobbituristák elől, de ilyen apróságokra ugye nem ad egy forgatókönyvíró. Miért is adna, hiszen az első két részben mindössze néhány száz embert fogyasztottak el jóízűen ezek az ártalmatlan gyíkok.
A főszereplők természetesen most sem embereket alakítanak. Egy homo sapiens ugyanis minimum egy életre szóló lelki sokkot szenvedne el, de legalábbis szívrohamban görnyedne össze, ha egy négyméteres, csattogó állkapocs a feje fölül harapná le a repülőgép sziklaszilárdnak hitt fémszerkezetét, felebarátját pedig a szeme láttára csontozná ki valami pikkelyes monstrum.
Embereink ennek ellenére szellemes beszélgetésekkel és tipikusan jenki poénokkal dobálózva folytatják útjukat a dzsungelben, a félelemnek még a legcsekélyebb jelét sem mutatva, mintha legalábbis állatkerti piknikre készülődnének.
A nyolc hét alatt tarzani életvitelt felvett gyerek eközben megkerül, véletlenül éppen akkor, amikor Grant dokit kell kimenekíteni egy vicsorgó erőfölényből. A kölyök füstbombákkal ijeszti el a szuperintelligens raptorokat, akik a kihalás elmaradásának esetén ma alighanem a tápláléklánc csúcsán helyezkednének el, és embereket klónoznának borostyánkőből guberált DNS-mintából.
A kergetőzős-életmentős jelenetek hamar unalmassá válnak, a jellegzetesen abszurd történések pedig egyre inkább idegesítővé: a tisztáson végigrobogó kolosszális ősállatok még véletlenül sem tapossák el a csetlő-botló szereplőket, a Tyrannosaurus fortyogó bélcsatornájában éppen emésztés alatt álló mobiltelefon pedig még térerő hiányában is simán csörögni kezd.
A film abszolút értelemben vett képi dinamizmusa észrevétlenül fordul át egy zavarosan pergő képsorozattá, melyet a szánalmasan nyomorék végkifejlet - az amerikai haditengerészet és légiflotta hazafias megérkezése a szigetre - valósággal feloldoz. A trilógiákra oly jellemző fokozatos lebénulás itt is igazolta magát és a statisztikákat, mert hát ha a jóból megárt a sok, a rosszból pláne. Az energiamegmaradás törvényének analógiájára a dinóőrületet egyébként is felváltotta már a pokémonláz, így remélhetőleg az óriáskalitkából elszabadult három repülő gyík nem ad ürügyet a negyedik rész megalkotására...
A film még szeptember 19-ig látható a szombathelyi Savaria Moziban
További filmkritikáink:
