Fázunk. Ráz a hideg, mozdulni sincs erőnk. A stáblista már rég lepergett, bennünk nem enged a szorongás. Mi utolsó mohikánok, a vetítőterem túlélői (vagy öten) a székek közt didergünk, nem bírunk felállni.
Most fut a Kamarában egy alacsony költségvetésű, mégis velőtrázóan borzalmas kis apokalipszis: Tim Roth Hadszíntér (The War Zone) című mozija.
Egy háború, amelynek se tárgya, se címzettje
Elszoktunk ettől. Se vér, se győzelem, csak ködös kilátástalanság. Szórakoztatás kizárva. Helyette: dermesztő realitás, szimbolikus jövőkép, és negatív helyzetelemzés.
Összekuszálódik az élmény, miközben még a WTC rémképei kattognak agyunkban, a tömegtragédia árnyékában egy újabb borzalommal szembesültünk. Az illúzió sem adatik meg: hiába érezzük, ez most nem az élő közvetítés, a katasztrófa itt is - ha katasztrófa a jólét lelki nyomora - sokkoló.
Tarkovszkij Sztalkerének nyomasztó légköre ez: egy háborúról, ahol a hadüzenet él, azonban se tárgya, se címzettje nincs. A hadszíntér legbelül zajlik, a terepen a lelkek elaknásítása zajlik. Tim Roth apokalipszisében civilizációnk utolsó bunkerei is összedőlnek: egyszerre számol le a család, a béke, és a kivonulás illúziójával. Komor, sötét rettenet ez. Társadalmukról, amit a civilizáltak a terror-támadásoktól kívánnak megóvni, ami azonban (a film tanúsága szerint) önmagától szennyes, és pusztulásra ítéltetett. Tim Roth realista, nem ködösít, az ő Angliája nem egy világváros, hanem maga a pusztaság, a sivatag.
Az idill mögötti dermesztő valóság
Kezdetben a hadszíntér családját mintha maguk az imázs-teremtők álmodták volna mozgóképre. Ebbe a skandináv lottós: dombos, ligetes látszat-harmóniába. Itt megadatott a tökéletes modell: ott a szülői szeretet, a három gyerek és a négy kerék, a tágas vidéki ház és a kényelem. Mindez a semmi közepén, a természet kemény ölén.
Tim Roth világa persze cseppet sem nőies, ő a paradicsomi vidékben rettenetet lát: a szirteket felkorbácsolt, jéghideg hullámok mossák, az esőtől, a hidegtől szederjes itt minden létező. A család kényszerből vonul ide, nem önszántából választja a vidéket, Londonba vágynak. A családi egység oltárán már mindenki meghozta a maga áldoztát. A pattanásos tinédzser, és érett nővére szuverén életét és a barátokat vesztette el. Ülnek a kanapén. Bámulnak maguk elé, a szentség helyett a gázkályha fényét lesik. A anya közöttük, gyapjú-zokniban, felpolcolt lábakkal. Ő is feladta életét, az azonban mellékes, mit. Megszületik a legkisebb gyermek, ő lesz utolsó menedéke. A családfenntartó bivalyként terelgeti a karámot, gondoskodó, ha kell haragos, szeretete éltető erő. Éltető erő?
Bevégeztetett
A tragédia legbelül érlelődik, a családot a legmocskosabb tett emészti föl: a vérfertőzés. A rendező kegyetlen képsorokban borzasztja el kukkolóit. Szemtanúi leszünk annak, amint az apa, fent a tengerparti betonbunkerben erőszakolja meg lányát. A szörnyű titok innentől már nem titok, velünk együtt öccse is szembesül az igazsággal. Számára is rossz korszak ez, kielégítetlen szexuális vágyai feszítik, támasza, a mama, legkisebb csecsemőjét babusgatja. A bűn pedig, amit felfedez megemészthetetlen. Átérzi a rettenetet: mindannyiuk sorsa bevégeztetett.
A film végén a betonbunker ajtaja bezárul. A két testvér a dombtetőn az erődítményben végleg magára marad...
pais
A filmet még szerdáig játssza a Savaria mozi kamarája
További filmkritikáink:
