Napokig nincs is kedvem írni róla, ezernyi ürügyet keresek arra, hogy a hirtelen jött tavaszi nyárban ne kelljen a laptop elé kerülnöm. De közben ezen kattogok: van ez a Noszty, hírt kéne adni, hogy Szombathelyen, az évad utolsó előadásaként megint egy nívós bemutató készült.
A Weöres Sándor Színház kamaratermében látható a Mikszáth-adaptáció. A rendező, Horváth Csaba neve, eddigi rendezései (Kivilágos kivirradtig, Vízkereszet…) remek ajánlólevelek.
A darabban a színház fiataljait látjuk. Mellettünk (nálunk is) idősebb úr, a szünetben izeg-mozog, aztán felém fordul: „Ez de jó, ugye? Maguk is ennyire élvezik? Olvastam, ezt hívják fizikai színháznak, hát tényleg az, modern, de jó, nem?” Egyetértésben várjuk a szünet utolsó perceit.
A dekadenciába hulló vidéki arisztokrácia végnapjai
Jachtokat és luxusautókat vásárló kivagyiak, a kutyabőr adta hitelt kártyapartikon, kurvák közt, mulatságokon felélő, hatalmat és pénzt kereső dicső nagyurak. Akik, ha elfogy a pénz, törleszkednek, hivatalba, politikába állnak, baráti-rokoni alapon osztogatják egymást közt a zsíros falatokat, még megrontásra váró gazdag hajadonokat, és tisztségeket...vagyonokat szétszóró senkiházik, körülöttük pedig a cserbenhagyott magyar vidék. Ez lenne Mikszáth reményvesztett, széteső századfordulós Magyarországa: legalábbis maga Bontó vármegye. Ismerős hely. Érettségi tételként, címszavakban kipipálva, de…
Van-e közünk mindehhez? Honnan ismerősek ezek a karakterek?
Mikszáth utolsó, nagy társadalmi regénye ez (1908-ban jelent meg), azt olvasni róla, leginkább a kritikai realizmushoz áll közel. Az egymás közt házasodó, tisztségeket, rangot egymásnak osztogató, vesztében is tobzódó vidéki arisztokrácia végnapjainak keserédes és gúnyos karikatúrája.
Már a regény alapötlete is valós: Mikszáth az 1901-es „bácskai szenzációból” merítette. Egy kopott „firtli”, egy húszéves dzsentri-gyerek elszöktette egy milliomos lányát, az apa azonban nem volt hajlandó házassággal lefedni a botrányt. Csak látszólag alkudott meg a helyzettel, de az esküvő napján külföldre küldte lányát, a vőlegény előkelő rokonságának pedig kijelentette, hogy „ilyen kvalifikálhatatlan eljárás után” sem hajlandó birtokával aranyozni meg az ócska nemesi címert. A sajtó kommentárjaiban ott kavargott a „Noszty”-probléma: a feltörekvő polgár és az egykori dicsőségből élő nemes konfliktusa, az érdekházasság sikeréért szövetkező rokonság, amely a megyei közigazgatást is felhasználja céljai érdekében.
Horváth Csaba (rendező) különleges, mozgáscentrikus és testtudatos színházi nyelve Szombathelyen ismerős: kezdjük érteni, élvezni, és – bevallom – természetesnek venni. Érzékenyebb, intimebb műfaj lett: kevésbé darabos, kevésbé teátrális, sokkal kevesebb a díszlet és a kellék (elvégre kamaraszínházban vagyunk) is, viszont árnyaltabb és intimebb lett a színpadi játék.
Noszty-klikk Bontó vármegyében: széteső magyar vidék és a műanyag boros hordók világa
Nincs falvédős-népies nosztalgia a díszletekben sem, elég pár kellék, amiben és amivel bújni, gurulni, mászni lehet, a képzelet játéka viszont határtalan. Nincsenek korhű jelmezek sem – ettől is kortalan lesz a színpadi beágyazottság. A ruhák is jellemrajzokhoz tartoznak: mutatják, ki hova tartozik, milyen osztály fia-borja (majd csak figyeljétek - az se mindegy ki milyen színű ruhában van, összefogott hajjal, bajuszban, szakállban lép-e színpadra…. Noszty Pál a mi – falunapokról ismerős – pocakos-öltönyös politikusunk, vagy ellenpontként ott a dúsgazdag, saját lábán álló és meggazdagodó jó atyafi, a farmeros-kockásinges, máskor erdész-szerkós öreg Tóth (Szabó Tibor).
Lépésről-lépésre kedveljük meg Tóthékat. A Noszty klánt ismerjük, látjuk a nagyvonalúságon átütő pitiánerségüket, amivel gavallérosan élik fel a saját és mások jövőjét. Fáj, ahogy összekacsintunk velük. Egytől egyig remek jellemrajzok: a pocakját rosszul szabott öltönyből kivillantó országgyűlési képviselővel, az öreg Nosztyval az élen…
Itt álljunk meg egy szóra – mert ezzel a szereposztással sikerült nekünk meglepetést okozni: hogy Sipos László Márk játssza a joviálisan dúvad apát. És miért is ne! Azt a figurát, aki hol pofon vágja a fiát, hol vállveregetve dicséri a kis csalót hamiskás gaztetteiért.
Mindehhez azonban nagyon kell a fiatal Noszty is – az a pimaszul bájos húszéves korára már kiélt ficsúr (akihez leginkább egy slimfit halványrózsaszín inget képzelnék, szűk zakóval). Noszty, aki váltót hamisít, kerítőnek szegődik a saját nővére mellé, és léha tudatossággal vág bele a hozományvadászatba. Gyulai-Zékány István hitelesen, finoman, kellő lazasággal és utálatos bájjal formálja meg – a szemünk előtt érett be színészként Szombathelyen.
Egy jó rendező – és az izgalmas formanyelv – mit hoz ki a színészekből!
Bálint Éva is gyönyörűen hozza a szemforgató, agyafúrt, szarkeverő Máli nénit. A mellékszerepekben is egytől-egyig micsoda figurák, tömény karikatúrák!
Sokszólamú előadás ez: az alt a szülőké, a basszus a rokonoké, a szoprán és tenor a fiataloké. Bensőségesebb, mint a Kivilágos kivirradtig – mert itt nemcsak az egykori Magyarország társadalmi kórképe elevenedik meg, hanem a családok egyéni tragédiája is. Komédiába oltott transzgenerációs történetekben, megelevenített szülő–gyermek kapcsolatokban, ami mögött persze egy ország tragédiája is felsejlik.
Nagyon nem mindegy, milyen életkorban nézzük – kivel, mivel tudunk azonosulni.
Ami kicsiben Mikszáthnál és ezekben a családokban történik, az nagyban is igaz. Milyen ország az, amelynek ilyen az elitje? Kire nézünk fel, kikre bízzuk a tisztségeket, a képviseletünket? Üreslelkű és -fejű figurák, akik csak a státuszra és a zsíros állásokra hajtanak? Akik eladják, eljachtozzák a generációk örökségét, semmihez nem értenek – csak a luxizáshoz és a pénzszóráshoz. Egyetlen képességük, hogy munka nélkül hogyan lehet pénzt, pozíciót, hatalmat szerezni – és aztán még többet és többet költeni. Szemben azokkal, akik még hisznek valami másban, építenének, mint Tóthék, de őket is veszélyezteti, hogy bármikor kicsalják tőlük a vagyont, elveszik a lányukat – és vele együtt eltékozolják a jövőt, mindenkiét.
Baljóslatúan működik a párhuzam Mikszáth kora és a mai világunk között. A kérdés már csak az: akadnak-e még agyafúrt Tóthok, akik ebben a feje tetejére állított világban is egyenes derékkal állnak, és teszik a dolgukat?
A teljes cikk a longform.hu oldalon olvasható.
