Egy olvasónk a Facebookon küldött üzenetet és fotókat egy középkorú hajléktalan nőről, aki a szombathelyi Széll Kálmán utcában tengeti mindennapjait. Kapualjakban vagy erkélyek alatt alszik, rendszeresen kiborítja a kukákat, és az utcán végzi a dolgát. Az utcai szociális szolgálat munkatársai próbálják az ellátórendszer felé terelni – egyelőre kevés sikerrel. Közben többször intézkedett vele szemben a Városrendészet, eljárást indított ellene a kormányhivatal és a rendőrség is.
Az ilyen sors nem kivétel, hanem következmény: a szociális ellátórendszer peremén egyensúlyozó emberek száma nő, csak éppen rejtve maradnak. Szombathelyen viszonylag kevesen élnek az utcán – és hogy ez így van, az leginkább a helyi szervek fáradhatatlan munkájának köszönhető. De hogyan tovább azokkal, akik nem kérnek a segítségből?
Csak egy nő az utcán, vagy egy rendszer a szakadék szélén?
A Széll Kálmán utcát életvitelszerűen használó nő története Kőszegen kezdődött, ám ott bezárták a hajléktalanszállót. Így került ő is Szombathelyre. Súlyos mentális betegséggel küzd, de pszichiátriai kezelést nem kap. Mivel a pszichiátriai ellátórendszer évek során szétaprózódott, a súlyos eseteket már nem tudják követni.
A történet így nemcsak egy hajléktalan nő sorsa, hanem egy egész rendszer tükre: amelyben a mentális betegséggel élők gyakran kívül rekednek a segítségen, mert nincs, aki érdemben követni tudná őket. A szociális munkások és az utcai szolgálat helyben igyekeznek mindent megtenni, de egy töredezett, forráshiányos ellátórendszerben mozognak, ahol nincs eszköz a nem együttműködő, de súlyosan rászoruló emberek elérésére. A FÉHE nem hatóság, a pszichiátria nem elérhető, és az állami rendszer jelenleg nem kezeli prioritásként az ilyen sorsokat. Így válik egy nő a Széll Kálmán utcában a társadalom vakfoltjává – és nem ő az egyetlen.
Mit tehet a város, és mit nem enged a jog?
A hajléktalan emberek ellátása elsősorban szociális kérdés, de amikor súlyos mentális betegséggel társul, gyorsan jogi útvesztővé válik. A szombathelyi utcai szolgálat, valamint a Fogyatékkal Élőket és Hajléktalanokat Ellátó Nonprofit Kft. (FÉHE) munkatársai próbálnak segíteni – nap mint nap keresik fel a rászorulókat, kínálnak szállást, élelmet, ügyintézési segítséget. De csak azokkal tudnak érdemben dolgozni, akik ezt elfogadják. Ha valaki elutasítja a kapcsolatfelvételt, nincs olyan jogszabály, amely felhatalmazná őket, hogy „rákényszerítsék” az illetőt az együttműködésre.
A mentális zavarokkal élő emberek kényszerkezelése csak nagyon szigorú feltételek mellett, orvosi szakvélemény és bírósági engedély alapján indítható – akkor, ha a beteg közvetlen veszélyt jelent magára vagy másokra. Aki nem ilyen, az kiszorul a rendszerből, és gyakorlatilag a közterületeken próbál boldogulni – vagy csak túlélni. Az állam, amely korábban maga is szerepet vállalt a pszichiátriai ellátásban, az utóbbi évtizedekben fokozatosan kivonult erről a területről, így ma már jellemzően csak akkor avatkozik be, amikor a probléma közrendészeti szintre emelkedik.
Ezért történhet meg az, hogy a hajléktalanság kriminalizálása miatt rendőrségi és hatósági eljárások indulnak olyan emberek ellen, akiknek valójában nem bíróságra, hanem ágyra, orvosra és szociális segítségre lenne szükségük. A város intézményei és szakemberei sok esetben próbálnak emberi megoldásokat találni, de eszközeik korlátozottak. Egy olyan jogi és szociális környezetben dolgoznak, ahol az elesettek védelme nem elsődleges közpolitikai cél – és ennek a következményeit naponta tapasztalják meg az utcán.
A hajléktalanság 50 árnyalata
Bár városi hatókörrel indult, a FÉHE Nonprofit Kft. ma már egész Vas megyét lefedő szervezetté vált, így az erőforrásait gyakorta próbára teszi a feladatok sokszínűsége. Alapvetően a Vas megyeieket látják el, de a rendszer közelébe kerülnek azok is, akik az ország másik végéből érkeztek Szombathelyre, vagy a megyébe dolgozni, és például egy albérlet-visszamondás miatt egyik napról a másikra váltak hajléktalanná.
De első körben náluk landolnak azok is, akik frissen szabadulnak a Szombathelyi Büntetésvégrehajtási Intézetből, és nincs hová menniük. És előfordul, hogy más megyékből is érkeznek hajléktalanok a városba „szerencsét próbálni”. A nem Vas megyeieket azonban vissza kell küldeniük abba a megyébe, ahonnan érkeztek. Ilyenkor az ügyfelek visszaszállítása is a FÉHE feladata.
És van egy réteg, akik most szeretnének Vas megyében munkát vállalni, és vagy nem találtak albérletet, vagy egyszerűen nincsenek megfelelő anyagi körülményeik, ezért szintén a FÉHE-t keresik fel segítség és szállás reményében.
Senki sem akarja a nevére venni
Magyarországon ma nincs olyan átfogó, korszerű hajléktalanstratégia, amely reagálna a megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyokra. Nincs állami bérlakásprogram, amely valódi alternatívát kínálna a lakhatásukat elvesztőknek. A meglévő intézményi kapacitások szűkösek, a szociális rendszer pedig túlterhelt. A terepen dolgozó szakemberek sokszor létszámhiánnyal, alulfizetettséggel és adminisztratív túlterheltséggel küzdenek – miközben egyre komplexebb helyzetekre kellene megoldást találniuk.
A pszichiátriai ellátórendszer évtizedes leépítése, a jogi eszközrendszer korlátossága, valamint a szociális szféra központi támogatásainak fokozatos csökkenése együttesen idézte elő azt a helyzetet, amelyben ma már nemcsak az ellátottak, de a segítők is a rendszer peremére sodródnak. Nincs aki kimondja: strukturális válság van, amely nem egy-egy hajléktalan ember hibája, hanem egy hosszú ideje halogatott állami felelősség következménye.
Miközben a központi kormányzat rendre „közrendvédelmi” problémaként kezeli a hajléktalanságot, a valóságban egy mély lakhatási és mentálhigiénés válsággal állunk szemben, amely nem fog magától megoldódni. A szociális munka, a lakáspolitika és az egészségügyi ellátás összehangolt, államilag támogatott újragondolása nélkül csak egyre több ember fog „eltűnni” az utcákon – és velük együtt a közösségi felelősség is.
Hajléktalan, törvénytelen
A szombathelyi Széll Kálmán utcában élő nő története nem egyedi eset. És nem szabad csak egy „problémának” tekinteni, amelyet az ott élők és ezzel együtt a város nyakába dobott az élet – mert ez maga a következmény: egy olyan állami rendszer következménye, amelyik az út szélén hagyja azokat, akik nem tudnak aktívan segítséget kérni. Az ellátórendszerek – legyen az a FÉHE, az utcai szociális szolgálat vagy a pszichiátria – helyben sokat tesznek, de amíg nincs országos szándék a szociális biztonság újraépítésére, addig marad a kapualj – meg amit a társadalom hajlandó elnézni.
Korábban készítettünk egy interjút Németh Klárával 
Németh Klára: "Mi vagyunk a szociális háló alja" 2024. October 14. 19:10 , a Fogyatékkal Élőket és Hajléktalanokat Ellátó Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatónőjével.
