Idén a Bloomsday hivatalos programjai között szerepelt a PUK Csoport IDŐ című performansz-színházi előadása, de ebben is volt valami rendhagyó, hiszen egy alternatív helyszínen, a Bohém Klubban rendezkedtek be. A teltházas esemény után beszélgettem Hegedüs Adriánnal, a PUK Csoport alapítójával és elnökével, valamint Poprócsi Barnabással – ismertebb nevén Barnamással –,az előadásról, a csoport múltjáról, és arról is, mi hajtja őket még mindig alkotásra.
Kezdjük az elején – hogyan indult a PUK Csoport, hogyan született meg az egész közeg?
Adrián: Minden a zenével indult, a kétezres évek elején. Akkor még nem volt Spotify, YouTube, de sikerült befognunk a bécsi FM4-et, ami egy teljesen új világot nyitott meg előttem. Az MTV is más volt még akkor – ténylegesen zenét sugárzott.
Már akkor is az elektronikus zene volt a fő irány?
Adrián: Igen, azt szoktam mondani, hogy a techno gyermeke vagyok – de nem a tuc-tuc vonalat szerettem, hanem azt a kísérletezős, határokat feszegető irányt. A mainstream mögötti világ izgatott.
Hogyan lett ebből közösség, majd művészeti projekt?
Adrián: Szombathelyen volt egy pincehelyiség, ahol bulikat kezdtünk szervezni – félillegálisan. A zene mellett megjelent a vizualitás, performansz, kiállítás, vetítés. Ott ismertem meg Barnát is. Aztán megkérdezték, mi legyen a hely neve – így lett PUK: Pincém Underground Klub. Innen nőtt ki a PUK Csoport.
Mikor léptetek ki a pincéből, és váltatok láthatóvá a városban?
Adrián: Az első hivatalos fellépésünk a pincében volt, akkor is a Bloomsdayen. Autodidakta alkotók voltunk: irodalom, film, rajz, zene – mindenki hozta, amije volt. A performanszokat sokszor közösen írtuk, akkor még nem csak a Barna dolgozott rajtuk.
Milyen volt akkoriban a közönség, a fogadtatás?
Adrián: Őszinték voltunk, közlésvágyból dolgoztunk, és ezt megérezték. Támogatott minket a szombathelyi kulturális közeg – például Székely Ákos, Ölbei Lívia vagy a szombathelyi tévés Kovács Ágiék. Nem voltunk színészek, de volt bennünk valami szerethető.
Mi volt az első nagyobb performanszotok?
Adrián: A Szárnyakkal járkálnánk ott… a Savaria mozi kamaratermében – rövid, 3–5 perces zenés jelenetekből állt. Valamiért mindig meghaltunk a végén. (nevet) Az élet-halál ciklikusság, az elmúlás mindig visszatérő téma volt. Már akkoriban is éreztük, hogy valami nagyon nincs rendben.
Például?
Adrián: Például az, hogy tartottunk attól, hogy a Savaria mozi, ami művészfilmeket is játszott, kiszorul a plázamozi miatt. Mi alternatívákat kerestünk. Elegünk volt abból, hogy a tömeg a gagyit választja. Akkor még hittük, hogy meg lehet váltani a világot.
És a Barna, hogyan került be a csoportba?
Adrián: Ő egy különleges figura volt. Karja meg válla, mint egy testépítőnek, de a súlyzók között töltött időt gyorsan felcserélte kulturális “edzésre”. (nevet) Mélység, jelenlét volt benne. Ő is közösséget keresett – ahol lehet alkotni, gondolkodni, nevetni.
Barna: És megtaláltuk egymást. Tetszett az elektronikus zene, meg a közeg is, és végül ez több lett barátságnál. Egymás gondolatait félszavakból értettük. Aztán Adrián elkezdett zenéket mutatni, sokszor ott ültem nála és hallgattuk a legújabb dalokat. Aztán jött a többi, előadások, kiállítások.
Akkoriban ez komoly szervezéssel is járt, igaz?
Adrián: Igen. Három év alatt elképesztő sok minden történt. Pályáztunk, felléptünk számos helyen, eljutottunk többek között Budapestre, Veszprémbe és a határon túlra is. Nem csak bohém fiatalság volt – szervezett működés volt, kis költségvetéssel. De ennek ellenére komolyan vettük!
A performanszaitok gyakran provokatívak is voltak.
Adrián: Tudatosan. Például a SOKKK című rendezvényünkön egy félig-meddig cenzúrázott pornóvideó is szerepelt – természetesen 18+ megjelöléssel. Voltak, akik megijedtek tőlünk, mások viszont várták az újabb “agymenéseinket”.
Hogy viszonyultatok a közönséghez?
Adrián: Nem a közönségnek csináltuk. Hanem magunknak. Meg akartuk váltani a világot – megmutatni, mit érzünk, mit gondolunk.
Mégis úgy tűnik, sokan hatásotok alá kerültek.
Adrián: Talán igen. Egyszer hallottam egy mellettem ülő, fiatalokból álló társaság beszélgetését: „Ismeritek azt a zenét? Nem tudom, milyen stílus, olyan... pukcsoportos!” Ez vicces volt, és valamit visszaigazolt.
Aztán jött egy hosszabb szünet?
Adrián: Igen. Elfáradtunk. Mindenki ment a maga útjára. Aztán Barna újra szólt: „Kéne valamit csinálni.” Így indult a SZAVASZ, audiovizuális minifesztivál keretein belül egy újabb aktívabb periódus.
Ez hasonlított a mostani Bloomsday-re?
Adrián: Abszolút. Ugyanazt a szellemiséget látom, amit a Szavaszba beleálmodtam: talán már csak több családi program és még több lakossági aktivitás hiányzik.
Mi az a szó, ami nektek legjobban leírja a PUK-ot?
Adrián: Élt, él, élni fog. Ez a múlt, a jelen és a jövő egyszerre. Ez a szellemiség bennünk van – nem múlik el. Lehet, hogy csendesebben, de ott van.
Barna: Igen. Ez kortalan. Csak a pöttyök gyűlnek a hátunkon – mint a katicabogaraknak. De, még mindig tudunk lelkesedni.
Szerintetek ezt a szellemiséget továbbviszi valaki?
Adrián:Mára a világ még jobban kifordult önmagából, mint azt 20–25 évvel ezelőtt gondoltam. Az élet most TikTokon, Instán zajlik. Én továbbra sem vagyok optimista.
Barna: De én igen. Akkor is, ha nagy az ellenszél. Nekem ez még mindig fontos.
Végül: mi maradt meg bennetek ebből a húsz évből?
Adrián: Egy érzés: hogy volt értelme. Volt benne közösség, őszinteség, kreativitás. És még ha most egyedül is dolgozom, tudom, hogy amit létrehoztunk, az nem múlt el. Valahogy úgy, mint az 20 éves bulira készült alkotásom az Irokéz Galériában. Akkor az EGYEDÜL szót festettem fel a falra, de ez csak UV-fényben volt látható, egyébként meg csupán egy sima, fehér fal volt.
Barna:A zene egy kód, az ember pedig a dekóder. Mi meg itt vagyunk a kettő között, hogy valami újat hozzunk, hogy újragondoljuk a dolgokat. Bennem meg még van annyi tettvágy és mondanivaló, amit valamilyen formában a világ elé akarok tárni. [/ ianswer]
Aki pedig lemaradt volna, íme az IDŐ című előadás felvétele:
