Én ennyi embert még nem láttam együtt az emlékmű előtti gyepen, mint szombat este, Demjén Ferenc koncertjén. Sem Szent Márton jubileumon, sem május elsején. Ha nem is Woodstock, de legalábbis Tabán érzésem volt, mikor késve, vagyis kezdés előtt tíz perccel kiértem. A környéken nemhogy autót, biciklit is nehéz volt leparkolni, annyian voltak.
Mint drón, köröztem nehezen megszerzett sörömmel a kezemben a színpad körül, belesve a kordon és az emberfejek közti réseken, hogy lássak valamit. A távcső otthon maradt - állapítottam meg húszpercenként, így hát a látványról nemigen tudok referálni. A fotós szerencsésebb volt, beengedték a kordonon belülre, meséli, mikor összefutunk az egyik kör során. Látják a képeket, ő rendes munkát tudott végezni.
A hang azonban szerencsére minden irányba terjed, csak jelzem, érdemes néha a zenekart hátulról is hallgatni. Itt nem olyan jó a hangzás, de meggyőződhettünk arról, hogy szó sem lehet play backről, hiszen a dob puffogását akusztikusan is hallani. Különben is, aki play backel, miért rakna tucatnyi zenészt és vokalistát a színpadra? Elég egy kivénhedt szinti, aminek a zsinórja sincs bedugva, meg egy miniszoknyás vokalista lány, aki a mikrofon mellé énekel (mindannyiunk szerencséjére). De a zenekritikus már csak ilyen. Folyton leleplezni, tetten érni akar, nyomokat keres, mint egy rendőr. (És meg is van az oka rá.)
A színpad közepén egy csillogó motor, azon ülve, támaszkodva koncertezik, énekel és beszél, szerencsére keveset Rózsi - mostanában ritkán nevezik így. A hang éles, kissé fáradt ugyan, de szinte folyamatosan tiszta. Egy ekkora életmű-sztártól senki nem várja, hogy Pavarotti legyen, elég, ha ott van a színpadon, láthatjuk. Talán utoljára - tesszük hozzá szomorúan (ezt magunkra is értve).
Én ezzel a hátsó hanggal néztem több világsztár zenészt az utóbbi években, és így is hozta a sors. Bob Dylan a minap adott koncertet százezreket előtt, és hát botrányosan énekelt. De senki nem vette zokon. Demjén sokkal jobb volt. Ami erejéből tellett, kitette a színpadra. Hogy néha szusszanhasson, kijött Schubecz Tamás. Ezek voltak a koncert mélypontjai. Az volt az érzésem őt hallva, hogy Demjén akart lenni. Nem volt jó ötlet, hallottam vokalistát, aki jobban énekelt.
Ennyi bevezető után most akár már jöhetne is a zenekritika. De nemigen lesz. Ismert számok egymás után, itt-ott egy ötletes zenei betét, egyenletes időközönként egy-egy közönség-énekeltetés, a Gyertyák című szám közben többszáz világító mobil fénye a domboldalon. Másfél óra után több, előre betervezett ráadás. Ennyi. Profi munka. A zenekritikus valahogy úgy járt most, mint az orvos, vagy a tűzoltó egy eseménytelen hétvégi ügyelet után. Szinte unatkozott. Ami viszont az emberek túlnyomó többségének jó. A katarzis azonban más dolog. Ott egye a fene, majd talán máskor.
