Éjszakai ügyelet után találkozunk a szombathelyi mentőállomáson Köcse Tamás, Vas vármegyei vezető mentőtiszttel. Nyoma sincs rajta a fáradtságnak, mint mondja, nem panaszkodhat, csendes, nyugodt éjszakájuk volt, szinte eseménymentesen telt. Hosszú asztalán rögtön észreveszek egy legófigurát, a bábu arra az ominózus esetre utal, amelyről néhány hónappal ezelőtt lapunk is írt 
A kisgyerek már lila volt, nem kapott levegőt, amikor a mentőtiszt egy mozdulattal megmentette az életét 2025. May 06. 07:08 és aminek kapcsán jött szóba, Tamás már 45 éve áll a mentők szolgálatában, ezért arra kértem, üljünk le beszélgetni az elmúlt évtizedekről, hivatásról, róla.
Visszatérve a figurára, azt egy féléves kisbaba garatjából sikerült kiemelnie a mentőtisztnek és a vele dolgozó csapatnak, néhány évvel ezelőtt. A csecsemő már lila volt, nem kapott levegőt, amikor Tamásék az életmentő beavatkozással egy mozdulattal megmentették az életét. Az édesanya nem tudta odaadni az eredeti bábut – amikor Tamás másnap meglátogatta őket a kórházban –, mert azt szinte rögtön kidobta a kukába, rá sem bírt nézni, így a mentőtiszt addig keresgélt, míg beszerzett magának egy ugyanolyat.
Az asztalon persze nemcsak legófigurát találunk, hanem tennivalók sorát. Igazolásra vár egy új belépő vizsgája, mellette egy szerkesztett útmutató hever, amelyben a mentők ahhoz kapnak segítséget, hogy halálos kimenetelű eseteknél miként támogassák még jobban a hozzátartozókat. De vannak itt átadásra váró oklevelek, publikációk és javítandó dolgozatok is, hiszen Köcse Tamás régóta oktat a PTE Szombathelyi Képzési Központjának mentőtiszt-képző szakán. Aznap még egy temetésre is mennie kell, volt kollégájuktól búcsúznak a bajtársak, és bár a számítógép éppen „alszik”, azon is akad jó néhány teendő.
Tamás feladata, hogy a 10 vasi mentőállomás 26 futó mentőautójának és 250 dolgozójának munkáját, továbbképzéseit megszervezze, összefogja. Biztosítani kell a felszerelést, a megfelelő gyógyszer-, és eszközmennyiséget. Több mentőautót is kértek egy nyári sporteseményre, ha vége az interjúnak, még azt is leszervezi. Persze a kollégák támogatása, esetek elemzése szintén a feladatok között szerepel, és még hosszan lehetne folytatni a sort.
Az elmúlt 45 év bőven tartogatott nem mindennapi történéseket
Amikor arról kérdezem Tamást, nem hiányzik-e neki, hogy többet vonuljon, – hiszen szerdánként van 12 órában a mentőtiszti kocsin, és havonta két-három alkalommal az ügyeleten - azt mondja, ebben a szakmában fiatalon az ember kalandos, adrenalinos, sikerekkel kecsegtető, pörgős életmódra vágyik, ezzel ő is így volt. Több évtizedes tapasztalat után viszont ez átalakul egy összegző, megfigyelő üzemmódra, amikor már nem feltétlenül csak az a cél, hogy a helyszíneken naponta tízszer próbára tegye az élet. Persze nem veszett el az igénye arra, hogy részt vegyen olyan helyzetekben, amikor a betegeknek szükségük van rá, ezért sem mondana le teljesen a vonulásról.
Az elmúlt 45 évben pedig bőven kijutott az ilyen adrenalinos, nem mindennapi helyzetekből, amelyeknél hangsúlyozza, soha nem egy emberé a siker, hanem a működő rendszeré és a csapaté. Itt az országosan, egységesen felépített mentőszolgálatnak, a szakágak együttműködésének, a mentésirányításnak, a háttértevékenységnek mind-mind kulcsszerepe van.
„A gyerekek az ajtórésből kukucskálva nézték az eseményeket"
Ennek kapcsán egy újabb tárgy kerül elő az asztalról. Tamás 2002-ben kapta a gravírozott tollat ajándékba, miután egy ötgyermekes édesapát élesztettek újra sikeresen.
„Kétévestől tizennégy éves korig voltak gyerekek a családban, mindegyikük otthon volt, amikor az édesapjuk a szobában meghalt. Az ajtórésből kukucskálva nézték az eseményeket. A férfi nem tért eszméletére, de 45 perc után újraindult a szíve. Nem szoktam ilyet, de amikor betettük a mentőbe, mondtam a gyerekeknek, hogy adjanak puszit az apjuknak” – meséli a mentőtiszt, akitől azt is megtudjuk, az édesapa nemcsak felépült, hanem vissza tudott térni festő szakmájához, a gyerekek pedig azóta már felnőttek.
Tamás minden nap elautózik a házuk előtt, mert arra lakik és nagyon sokszor eszébe jut az eset. Mint mondja, ilyen nagy pillanatok viszonylag gyakran történnek a mentőkkel, de egy idő után az ember nem számolja ezeket, nyugtázza, hogy sikerült, megköszönik a kollégák egymásnak a segítséget.
Leginkább azok maradnak meg emlékként, akiknek még nagyon nem kellett volna elmenniük
A mentőtiszt néhány másodpercre elhallgat, kiderül, számol: nagyjából százas nagyságrendben vett részt sikeres újraélesztésben, amikor az a csoda megtörténik, hogy az élettelenből, újra élő ember lesz. Ilyenkor a legnagyobb a nyomás: vagy perceken belül meg tudják fordítani a tragédiát vagy elveszítik a beteget.
“Ezek közül a legszebb esetek, amikor utána magával az illetővel tudtam beszélgetni."
De ott van persze a másik oldal is: soha nem szűnik meg, hogy ott maradjon egy-egy embernek az utolsó reménykedő pillantása, vagy az a látvány, amikor már nem lehetett segíteni rajta.
„Tényleg úgy van, hogy azok maradnak meg emlékként, akiknek még nagyon nem kellett volna elmenniük, ilyenek a gyerekek. Vannak olyan helyszínek, ahol nem tudok úgy elmenni, hogy ne villanjon be az akár 15-20 éve megélt helyzet, amikor például a busz mögül kilépő kisgyereket elütötték, és sajnos nem tudtuk megmenteni, elvesztettük a helyszínen” – idézi fel Tamás.
Az ilyen szituációkat a szűkebb csapattal, bajtársakkal – ahogy egymást hívják - átbeszélik. Kiemeli, az is igaz, hogy működik a mesterséges felejtés, az ember agya sok mindent töröl, talán védekezésképpen.
„Ez nem a magányosok műfaja”
„Szeretni kell az embert, közben viszont meg kell tartanom a távolságot, nem halhatok meg mindenkivel, nem élhetem meg annak a gyereknek a tragédiáját, aki a saját édesanyját látja holtan fekve a lakásuk előszobájában, de tudnom kell, ott és akkor, azzal a gyerekkel úgy kell bánnom, hogy én vagyok az a személy, aki meg tudja nyugtatni, akiben bizodalma lehet.”
Hogy miért nem ég porrá az ember hosszú évtizedek alatt ebben a munkában, annak a kulcsa szerinte abban van, hogy azt kell érezze: felkészült, biztos a tudásában. Emellett ehhez a szakmához kell, hogy az alap attitűdben benne legyen a segítőkészség, hogy az ember bele tudjon érezni a másik problémájába. Fontos a stressztűrés, hogy magas érzelmi nyomás alatt is képes legyen jó döntéseket hozni. Kell a szakmailag legjobbra való törekvés, a továbbképzések, az olvasás, az érdeklődés fenntartása, a példamutatás.
„Tudni kell együtt dolgozni másokkal: ez nem a magányosok műfaja” – mondja. Ahogy neki is ott voltak a példaképek, Németh József mentőápoló, aki az első napokban a szárnyai alá vette, vagy Lendvai Rezső mentőtiszt, dr. Puskás Tivadar, úgy ő is igyekszik bátorítani, pártfogolni a fiatalokat, akiknek szintén vannak már követőik. Ez a hivatástudat átörökíthető.
„Nemcsak azért hívjuk úgy egymást, hogy bajtárs vagy bajtársnő, mert a katonaságból nőttük ki magunkat és a mai napig jellemző valamiféle katonás rend, hanem azért is, mert tényleg társai vagyunk egymásnak a bajban, egymásra vagyunk utalva” – magyarázza. Hozzáteszi: az is elengedhetetlen, hogy a munka során keletkezett feszültséget valahogyan fel tudják oldani.
Tamásnak nagy segítség ebben a tanítás, az, hogy beviheti az oktatásba a saját élményeit, ez segíti a feldolgozást és persze fontos a megfelelő magánéleti háttér, kellenek a családi sikerek is és az elismerések, például a tavalyi Magyar Ezüst Érdemkereszt, amelyre a mentőszolgálat főigazgatója dr. Csató Gábor terjesztette fel, a regionális igazgató dr. Haness János javaslata alapján.
Az elismerésnek sokféle arca van
Persze nemcsak az ilyesfajta dicséretekről van szó. Az elismerést számukra a mindennapokban legtöbbször az jelenti, hogy megnyerik a beteg bizalmát, amikor elfogadja, hogy a beavatkoznak a sorsába. Ez nem mindig könnyű, ezért dolgozni kell, hiszen vannak olyanok is, akik nem értenek egyet azzal, hogy megjelent a mentő. A másik elismerés, ha stabilizálódik a beteg állapota, hálás és együttműködő ő is, a hozzátartozója is.
„És a kollégáim is azt a visszajelzést adják, hogy most minden optimális, minden flottul megy, nincs felesleges feszültség, „flow”-ban vagyunk. Megfelelő szakmaisággal és emberséggel cselekszünk, hogy a betegnek a lehető legjobb legyen” – részletezi.
Persze, van, amikor úgy érzik, összecsapnak a fejük felett a hullámok, feszültség lép fel. Ilyenkor sokat segít, hogy a csapat minden tagja tud hozzátenni a helyzethez. Akár azzal, hogy egyikük felidéz egy korábbi esetet, hogy abból mi volt a tanulság, a másik azt mondja, helyezzék át a beteget egy jobban hozzáférhető helyre, segít egyeztetni a gyógyszerdózist. A mentőgépkocsi-vezető és az ápoló is rendkívül felkészült, a képzés úgy áll össze, hogy tudják a mentőtisztet, egymást támogatni.
És olyan is előfordul, hogy megjelenik a mentőállomáson egy anyuka a gyermekével, név szerint keresik a mentődolgozókat, hogy megköszönjék a segítséget. Kaptak már tortát, süteményt, köszönőkártyát, leveleket, rajzokat. De Köcse Tamás kiemeli, arra nagyon kell figyelniük, hogy ettől még ne tekintsék magukat különbnek másoknál: egy munkáját jól végző óvodapedagógusnál, vagy akár egy péknél.
„Popper Péter mondta azt, vannak olyan foglalkozások, amelyeknél kiszolgáltatott emberekkel dolgozunk, de vigyázni kell, hogy ne alakuljon ki bennünk egy istentudat, ehhez nagyon kell az alázat” – idézi egyik kedvenc pszichológusát a szakember.
„Aki beletesz a közösségbe, az ki is tud venni”
Persze a mentők is kérhetnek lelki támogatást, minden régiónak van már egy pszichológusa, aki megkapja azoknak az eseteknek a jelentését, amelyekben valamilyen sérülés létrejöhetett, ők is elérik a mentődolgozót, de a bajtársak és a vezető mentőtiszt is szólhat, hogy valakinek beszélgetésre lehet szüksége. Ez a lehetőség lassan szivárog be a zárt, erős közösségbe, ahol talán pont az összetartás miatt – a nagy stressz ellenére – alacsony a fluktuáció, kevesen hagyják el a pályát. Inkább az idősebb kollégáknál jelenhetnek meg olyan betegségek, amelyek miatt meg kell változtatni a munkakörüket. A vezető mentőtiszttől megtudjuk, vannak olyan bajtársaik, akik újraélesztésen estek át, de vissza tudtak térni a csapatba, igaz, hogy nem a nagyon megterhelő kivonulói munkakörbe, hanem mondjuk a betegszállításba, betegfelvételbe, de visszatértek.
„Aki beletesz ebbe a közösségbe, az viszonzásképpen ki is tud venni belőle! Bátran számíthat arra, hogy amikor neki lesz szüksége segítségre, energiára a többiektől, akkor azt megkapja” – emeli ki Köcse Tamás. Hozzáfűzi, az is fontos, hogy a társadalom tagjai is érezzék: ha baj lesz, akkor számíthatnak ezekre a piros ruhás, sárga autós emberekre.
Azt látja, összességében pozitívan ítéli meg a társadalom a mentők munkáját. „Vezető mentőtisztként dolgom a panaszügyek kivizsgálása, de évente egy-két olyan eset van, amikor meg kell hallgatnom az érintett mentődolgozót. Súlyos és szándékos mulasztásra nem derült fény az elmúlt években. De persze folyamatosan kell dolgoznunk azon, hogy ez a pozitív kép meg is maradjon rólunk” – mondja.
„A magunk helyén tegyük hozzá, amit tudunk”
Nem kerülhetjük ki a kérdést, ha már olyan emberrel beszélgetünk, aki belülről látja az egészségügyet, hogy milyennek tartja a rendszert. Mint mondja, nem feladata megítélni, különösen nem generálisan az egészségügy helyzetét, az biztos, a népesség egészségi állapota nem jó, sok az elhanyagolt krónikus beteg, sok az a tényező, ami akut helyzeteket idéz elő. Gyakran azt látja, hogy a betegek kivárnak, csak súlyos tünetek esetén kérnek segítséget, mert nincs hitük abban, hogy időben törődnének velük. Komplex ügy.
A mentők helyzetéről viszont azt gondolja, hogy szervezettség, felkészültség, infrastruktúra szempontjából, akár az egész világ példáit tekintve jó helyzetben van a mentőszolgálat. Nyilván mindig lehetne még fiatalabb autót, még újabb mentőeszközt beszerezni, de ami ma a világon elvárható színvonal, az megvan Magyarországon, továbbképzéseik is folyamatosak, akárcsak az adatok elemzése. Persze, mindig van hova fejlődni.
Hozzáteszi: a dolgozói fizetések, egyéb egészségügyi dolgozókhoz képest versenyképesek, ezen a vidéken durva munkaerőhiánnyal sem küzdenek, szerencsére van utánpótlás is. „Tehát panaszkodhatnánk, azt mindig lehet, de szerintem a legfontosabb, hogy a magunk helyén tegyük hozzá, amit tudunk” – hangsúlyozza Köcse Tamás, akinek egyébként 1,5 éve van hátra a nyugdíjig. Amikor arra vagyok kíváncsi, el lehet-e rögtön engedni ezt a szakmát, azt mondja, gyakran felteszi magának ezt a kérdést, hiszen kollégái már jelezték neki, örülnének, ha maradna még, de arra bízza, hogyan érzi majd magát 1,5 év múlva mentálisan, fizikálisan.
„Vonulásnál nincs pardon, a negyedik emeletre nekem kell először felérni a táskával, meg is kell szólalnom utána, és lehetőleg nem jobban kapkodni a levegő után, mint a betegek” – mondja félig tréfásan a szakember, és igyekszik formában tartani magát. Heti két óra tenisz, kerti munka, kikapcsolódás az unokákkal, családdal.
Folyamatosak a továbbképzések
Lassan tíz óra, kezdődik egy továbbképzés, aminek az elejére még szeretnénk benézni, így bár még sokat lehetne beszélgetni a mentők mindennapjairól, átmegyünk a gyakorlóterembe, ahol már csaknem húszan várják, hogy megkezdődjön a „helyszíni szüléslevezetés-tanfolyam”.
Adományból szereztek be egy olyan bábut, amelyen a szülés-levezetés alapfogásait tudják gyakorolni a mentődolgozók, mert bár ez nem túl gyakori esemény, de nagy felelősséget jelent.
„Sok szeretetet kapunk”
Távozóban még benézünk a mentésirányítókhoz és Tamás megmutatja nekünk a mentőállomás garázsát. Minden autó a helyén, szerencsére nincs riasztás, így a rohamkocsi felszerelését is megnézhetjük. A vezető mentőtiszttől megtudjuk, két emelt szintű egység van Szombathelyen, a megyében pedig nyolc, emellett alapszintű mentőautók és mentőorvosi-mentőtiszti kocsik segítik a munkát. Visszaemlékezik, a 80-as években, amikor ő pályakezdő volt, egyetlen rohamkocsi volt Vasban.
Csatlakozik hozzánk Bobi, a mentőállomás macskája, aki mindenki kedvence, nagy becsben tartják a bajtársak. A fekete macska simogatásra jött, aztán szemlézi kívülről a járműveket, lepihen az egyik elé, még az sem zavarja, hogy körülötte valaki muskátlikat cipel.
Tamás elárulja, az egyik kertészet már több mint húsz éve, minden évben virágokat adományoz a szombathelyi mentőknek, hogy még szebb legyen a környezetük. „Sok szeretetet kapunk” – mondja.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
