Szombathely egyik jellegzetes pontja az Emlékműdomb a rajta magasodó két betonzászlóval. E monstrum két csúcsán hétfőn egy-egy gólya pihent meg, mintha csak a várost őriznék. Vagy, ha a népi babonák oldaláról közelítjük meg, mintha azt néznék, hová vigyék a gyermekáldást.
Egy barátom, Snazohs lencsevégre is kapta a két csúcshódítót, és emellé a gondolatait is megosztotta a „sehova menés” érzéséről. Ahogy fogalmazott:
Ha elmész sehova, akkor olyan dolgokat kapsz, amit talán eddig senki – na ezért járok mostanában sehova, ahol ott van minden, amit szeretek. Így megvan az az érzés, hogy nem vagy sehol, mégis jó neked.
A felismerés hátteréről gyorsan meg is kérdeztem, mert nem mindennapi az, hogy valaki úgy van sehol, hogy egyébként jár-kel a városban.
Nemrég elindultam az egyik kedvenc kocseszembe, csak azért, hogy legyek valahol. De végül nem jutottam el odáig, mert a Derkovits-lakótelepen nyakon vágott az eső. A trafóház környékén az egyik társasház bejáratához húzódtam be. Mondtam is a feleségemnek, hogy befürödtem, de ekkor belém nyilallt, hogy ott vagyok, ahová indultam. Sehol. És ez nagyon jó nekem így.
Valahogy így vannak a gólyák is, mert nekik nem jelent semmit a város fölé magasodó betonmonstrum, csupán jó megfigyelőpont ezen a nyári napon. És, ha Snazohs látta őket, valószínűleg ők is látták Snazohs-t, ami pedig így már egy szimbolikus jelenlét is.
A filozófiai mélységeken túl pedig ez a pár fotó egyszerre pillanatkép és jelképes üzenet: van, amikor nem kell messzire menni, hogy megtaláljuk, amit keresünk. Elég csak „sehol” lenni, és hagyni, hogy a világ – vagy épp két gólya – odataláljon hozzánk.