Invito! Latin szó. jelentése: hív, meghív. Varázsigeként állítólag begyűjtés, a tárgycsalogatás bűvszava. Ha viszont mellé tesszük, hogy:
Avagy Bocaccio itt kísért!
– akkor egyértelműen a Homo Ludens Zenés Színpad előadása. (Mellé kívánkozik egy jelző:fergeteges
– de ezt majd később.) A kettőnek nem kevés köze van egymáshoz, hiszen utóbbi is a vonzalmakról szól - ember ember viszonylatban. Középkori, vásártéri történet, amit testek mesélnek el. A szavaknak itt legfeljebb az előadást hirdető plakátokon van helyük.Nincsenek szavak...
– és mégis milyen egyértelmű minden! Egy rántás, egy elfordulás, egy odabújás, egy elkapott tekintet, egy felhúzott szemöldök... Mindent elmondanak. Szerelmet, szenvedélyt, gyűlöletet, vágyakozást, fájdalmat, merengést. A kor is tökéletes: a barbár-mód őszinte, szélsőségesen heves középkor. Törökbugyogók, fűzős felsők... - csak jelképes volt a ruházat, mégis egyértelmű. A festés pedig erős, beszédes, valóban színházi. És minden szereplőnek saját, jól felismerhető karaktere kerekedett! Na itt jön a jelző: fergeteges előadás volt!
A koreográfia is - Ostolya Zsuzsanna és Németh Gyöngyi kreativitását dicséri elsősorban (ők egyébként az ötletgazdák is), de a sok-sok kisebb etüdből összeálló egész egyes darabkáit Fábián Krisztina, Oroszvári Kata, Szarka Zoltán és Wallner Anett is jegyzik. A varázslat a zenével volt teljes. A színpad mellől élőben trillázott a fuvola ( Zsalakovics Éva), nyikorgott a brácsa ( Menyhárt Péter), szólt a (basszus)gitár ( Gyurácz Zoltán) és a
zongora
(vagyis szintetizátor - Kondor Tamás keze alatt).
A porcikák érdekes élete
Egy tánc az életről, az életet mozgató érzelmekről. Testbeszéd. De szó szerint. És nem mindenki képzett, babaszépségű balettiskolás a Homo Ludensben – ez tette direkt élővé és hitelessé a produkciót. A mozdulatokra a legjobb szó: kecses. Az összhang a színpadon lévők között időnként egyszerűen félelmetesen volt: minden tizedmásodpercnyire kitalált. És a megvalósításban sem esett hiba! Mindenki elkapott mindenkit, senki nem ütközött össze senkivel.
Aki főszereplőt keresett a színpadképekben, annak általában igencsak nehéz dolga volt. Egyszerre több cselekményszál mozgott ugyanis odafent. Többfelé lehetett / kellett (volna...) figyelni. Mindenhol történt valami. És ez sem azt jelenti az Invito esetében, mint általában, hogy mindenhol volt, létezett egy szereplő, egy táncos. Nem, nem! Sokkal inkább, hogy az egyes szereplőknek is minden porcikája külön érdekességként, külön fellépőként volt jelen. Élt!
Ezért volt fergeteges...
Rövid volt az előadás, alig harminc perces, de szájtátva nézte végig a közönség. Aztán, amikor elsötétedett minden a végén, csak ültünk kukán. Most mi van, vége?! időnként néhányan beletapsoltak a fekete csöndbe, de csak nehezen jött össze az a vastaps – annak ellenére, hogy belül mindenki vastapsolt. Aztán sikerült azért - és jött egy ráadásjelenet. (Még pontosabban az egyik a már eljátszottak közül újra, vagy legalábbis számomra nagyon hasonlónak tűnt.)
Ez volt a Homo Ludens Zenés Színpad. Ez volt Bocaccio. Ez volt az életünk – harminc percbe sűrítve. Ezért volt fergeteges az Invito...
