Az idei évad utolsó bérletes premierjére siettünk, helyesebben főpróbájára, de mindegy is. A lényeg, az első igazi verőfényes tavaszi nap estéjén színházba mehettünk. Bent teltház-gyanús tömeg zsibong, ez jó jel. A Weöres Sándor Színház színpadán a 9700, a Mackó kalandjai és a Szerelmes Balázs után egy klasszikus Jolly Joker-darab, Csehov legtöbbet játszott groteszk komédiája, a Cseresznyéskert. Láttuk már rosszabb-jobb feldolgozásban, például (a jobbak közül) Valló Péter rendezésében a Radnótiban. Jordán Tamástól és a társulattól egy klasszikus olvasatot vártunk. Nem csalódtunk, – és magunk is meglepődtünk azon, hogy az orosz realistát az elmúlt hónapok történései mennyire aktualizálták.
Eddig úgy voltunk Csehovval, mint a hebehurgya Gajev a darabbéli száz éves szekrénnyel: öreg is, kopott is, nincs rá nagy szükség, mégis ragaszkodunk hozzá. Valószínűleg a direktor maga sem gondolta, amikor a Cseresznyéskertet tavaly a repertoárba beemelte, hogy a „jó öreg szerkény” ennyire időszerű lehet. Nem ragozom tovább, mi a közös a csehovi és a mai magyar cseresznyéskertben: gazdasági összeomlás, bedőlt hitelek, változó kamatok, vagyonuk vesztett gazdagok. A színpadról is belevágják a képünkbe: „Eleven lelkeket birtokoltak - ez persze hogy átalakította mindannyiukat, az ősöket és a mostani utódokat is, úgyhogy az édesanyja, maga, a nagybátyja már nem is veszi észre, hogy kölcsönökből élnek, a más számlájára, akiket maguk az előszobájuknál tovább nem eresztenek...”
Otthonos, cseresznye-színű díszletvilág
Magunk is eléldegélnék itt, pedig ha tüzetesebben megvizsgáljuk, csupán egy-két díszletelem jelzi az egykor volt vidéki orosz elit pompáját. A fából ácsolt összefüggő szobafal szecessziós motívumokkal díszített, ez adja meg a parányi színpad szobabelsőjének meleg hangulatát. Az ominózus szekrényen kívül csupán egy dohányzóasztal és kicsinyke székek férnek be, szűkös a tér. Czapkó Antal, a paraszti sorból feltörekvő neokapitalista kettőt lép és a szoba egyik végéből már a másikba ér (na jó ez túlzás:) A ruhák is finoman klasszikusak.
A színpadi történet röviden összefoglalható: Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja (Tóth Ildikó) egy rossz házasság és gyermeke tragikus elvesztése után a szerelembe, majd a szerelemmel Párizsba menekül. Két kézzel szórja a pénzt, a szerelem pedig végképp kisemmizi. Elúszik a Cseresznyéskert, az ősi birtok és a ház, vele csúszik a hajdan nagynevű család: a könnyelmű és bohókás, az örök gyerek Gajev nagybácsi (Szerémi Zoltán), a koravén, rideg és mosolytalan Varja (Péter Kata), és a kedves kislány (Csonka Szilvia). Ranyevszkaja köztük a titokzatos Nő, a Cseresznyéskert megfejthetetlen Évája igazi természeti lény. Szenvedélyes és sugárzó, ragaszkodik múltjához, a cseresznyéskerthez, de a bizonytalan jövőhöz is, Párizshoz. Egy üstökös, bukásra ítéltetett, mégis fénylik, bearanyozza a körülötte lebzselő pojácák, perc-emberek, és újgazdagok életét.
A természetesség tükröződik a rendezésben is
A látszólag finom és előkelő világban groteszk és görcsös haláltánc zajlik. Ahogy az utolsó bálon: akaratgyenge sodródó alakok forognak saját kiúttalanságuk körül. Van aki mázlista, mint az Endrődy Krisztián által hozott karakter, a kölcsönkérő balfék dzsentri, Piscsik. Válság, zavarodottság van, a bénultságot kihasználva pedig jönnek a feltörekvők és gátlástalan Lopahinok (Czapkó Antal).
Hitelesek a figurák, mulatságosan szomorúak, emberiek, esendőek. Házi kedvencünk az Orosz Róbert formálta könyvelő komikus figurája, és Szabó Tibor Firsze. (Számunkra az első évad egyik nagy meglepetése éppen ő: a 9700 óta gyanítottuk, remek és sokoldalú színész. Úgy gondoljuk: Szombathely nagy kedvence válhat belőle.) Emlékezetes pillanat, ahogy az utolsó jelenetben Sarlotta Ivanovna (Németh Judit), a bűvész-nevelőnő a rongycsecsemőt ringatja, babusgatja, majd félreteszi, komolyan beleszakad a szív… Bálint Éva is csupán egy mellékszereplő, akcentussal beszélő szobalánya mégis külön kis gyöngyszem. Meglep Czukor Balázs merész játéka is, az eszelősen zavarodott lelkű tanítóval. Nietzschei figura, hátborzongató éleslátással és újszerű gondolatokkal, amikbe amúgy a kiötlő belepusztul… És akkor még nem ejtettünk szót Tóth Ildikóról, személyiségén keresztül szinte látjuk magát a kertet is. És Szerémi Zoltán kedves, bohókás Gajev nagybácsija, vagy a hitelesen komor, kőkemény Varja (Péter Kata), szánjuk is nagyon, amikor az a galád Czapkó Antal nem kéri meg a kezét, de valahol egyet is tudunk érteni vele. Egyszóval nem lehet panaszunk Szombathely társulatára, komoly színészi kvalitásokkal bír, és még nem ejtettünk szót mindenkiről.
A válságban mindig benne rejlik az új lehetősége
A távolban kifeszített égbolt - ez a díszletelem és ez a jelenet lesz a legmegkapóbb – a kifeszített háttérrel, a pasztellszínekben úszó felhőkkel, a lemenő nap finoman érzékeltetett fényével. És az idillben ott áll kérlelhetetlenül a telefonpózna. Végtelenség és végesség, változás és változatlanság. Az emberi lelkekben pedig, ott a padon mintha megállt volna az idő. A környezet azonban titkon és könyörtelenül figyelmeztet, minden halad a maga rendje szerint, nincs kegyelem. A kínai nyelvben állítólag a válság szó kétféle jelentéssel bír, az első veszélyt jelent, a másikban pedig ott rejlik a lehetőség. Csehov is erre figyelmeztet, ha le akarjuk győzni a ránk leselkedő veszélyt, először is fel kell ismernünk, hogy válságban vagyunk. A kellemetlen igazságok attól még igazságok maradnak, hogy nem veszünk róluk tudomást. Sőt, ha figyelmen kívül hagyjuk őket, jelentőségük nem csökken, csak növekszik… Így voltak ezzel Csehov száz éve élt hősei, és így vagyunk ezzel mi is. Homályban, ködképeik között vergődve nem ismerik fel, ki szól igazat és ki hamisat. Tragédiájuk mi a tragédiánk is lehet. Mi is a Cseresznyéskert lakói vagyunk, ha még vagyunk, bennünket is ki lehet vágni.
