Őszintén megörültem annak, amikor hat után néhány perccel pásztázó tekintetem végigsiklott a Savaria mozi előcsarnokában a nem éppen kis létszámúnak mondható populáción, akik természetes napfény híján puszta jelenlétükkel igyekeztek emelgetni a szombat este fényét. Mitagadás, szombathelyi kiállítás megnyitókon nem szoktak hemzsegni a kultúrlények, itt azonban egy egészen kellemes, nagycsalád benyomását keltő fiatalos társaság jött össze - annak ellenére, hogy szemmel láthatóan sokan nem igazán tudták, mit is kezdjenek magukkal, hiszen nem tudták, mire is jöttek tulajdonképpen. A homályt Szabó Péter, a Markusovszky Kórház pszichiátriai osztályának főorvosa próbálta eloszlatni bravúros megnyitóbeszédében, amelynek végén - utalva a kiállítás címére: "Senki sem normális" - önvizsgálatra szólította fel a megjelent ötszáz főt: vajon igazat beszélünk-e, ha azt állítjuk, normálisak vagyunk? Valószínűleg nem, különben nem jöttünk volna el erre a vizuális anarchiába torkolló eseményre...
Az anarchiát pedig maximálisan komolyan gondolom, főleg a véleményeket illetően. A két ötlet- és házigazda, Hegedűs Adrián és Finta G. Bálint ugyan határozottan kijelentette: véleményeket szívesen fogadnak, az ítéletet azonban teljes mértékben elutasítják - a kiállított képekről a legkülönbözőbb nézeteket volt szerencsém végighallgatni a legkülönbözőbb emberektől. Volt, aki szerint egy-egy festmény elkészítésének lehetett volna több időt is szentelni, mások viszont nyitott szemmel vizsgálódva inkább a kezdeményezés pozitív mivoltát hangsúlyozták. A képek mindenesetre virtuális valóságot varázsoltak még a mozi vécéjébe is: aprócska, elborult monológok által kísért sötét víziókkal találkozhattunk az ammóniától illatozó mellékhelyiségben, mígnem kilépve a fényárba egy Kék Lehellettel találhattuk szembe magunkat (a többségi vélemény szerint ez volt a legjobban sikerült festmény az összes közül). A festésről maga az alkotó, Finta G. Bálint a következőképpen nyilatkozott: "a festés mindenképpen egyfajta belső kényszer azokban, akik festenek. Én például egy viszonylag gyenge ember vagyok, és úgy tudom kiteljesíteni magamat, ha festményeimet megnézik az emberek, hogy aztán az ő véleményükkel egészülhessek ki teljes emberré."
Ennyivel azonban ők maguk sem érhették be: mivel saját bevallásuk szerint nem kedvelik a hagyományos dolgokat, így nem csoda, hogy kisebb performance-ok (az ő megfogalmazásukkal élve: események) is tarkították az estét. Száz, illetve kétszáz forintért például bárki magára vállalhatta, hogy erőszakkal rákényszerítsenek egy kényszerzubbonyt, melynek nem egy esetben az áldozat földön landolása volt a végeredménye. Az összegyűlt kis vagyonkát a szervezők a Markusovszky Kórház pszichiátriai osztályának ajánlották fel, hozzájárulva ezzel a múlt hónapban bekötött kábeltévé-hálózat működtetési költségeihez. Hogy maga az ötlet honnan is pattant elő? Erről is meséltek: "Egy német barátunk adta az ötletet: ő azt mondta, hogy szeretne felpróbálni egy kényszerzubbonyt, de nem fog beleegyezni, hogy ráhúzzák. Végül megtörtént, de fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ez nem önkényes, hanem egy önkéntes dolog volt."
A szervezők sok más egyébre is gondoltak: műanyag poharakban felszolgált fanyar vörösboron túl hozzá lehetett jutni klasszikus buborékfújó szerkezetekhez, melyekkel sokan teljes beleéléssel játszadoztak, beterítve a mozi előcsarnokát a szappanos víz leheletfinom hártyájával (hadd csússzon már el az, aki ilyen késve nézi meg a Gyűrűk Urát). A mozgóképek és a zenei alá- és föléfestés sem maradt ki a repertoárból: az előbbit Baki Orsi szupernyolcas filmjei, míg az utóbbit Mesterházy Ákos szolgáltatta. Adrián és Bálint egyébként gondolkodnak már az esetleges folytatásról, akár más városokban is - addig viszont ezúton szeretnék köszönetüket kifejezni azoknak, akik vállalták a szereplést és bíztak bennük.
