A táska mélyén megannyi kacat között lapuló botránykönyvhöz elképzelhetetlen pontossággal utat találó galambürülék már jelezte: itt valami nagy dolog (és nem nagydolog) született. Grecsó Krisztián Pletykaanyu című kötetének egyszeriben sikerszaga lett. A szerző Gács Anna esztéta és Csordás Gábor, a kötetet megjelentető Jelenkor Kiadó igazgatójának társaságában várta jó ízű beszélgetésre a Művészetek Házába mindazokat, akik még élvezetet találnak a kortárs magyar irodalom olvasásában. Mit mondjak, pótszékekre nem volt szükség.
Pedig kevés novelláskötet részesül manapság akkora hírverésben, mint a Pletykaanyu. A média érdeklődése persze Grecsó esetében sem az irodalomnak szólt. A kötet egyik (!) elbeszélése ugyanis csípni kezdte a szülőfalu, Szegvár lakóinak szemét. A fikció és a valóság viszonyát feltehetően messziről lesajnáló falubeliek azt sérelmezték, hogy egyik-másik ironikusan ábrázolt figurában magukra ismerhettek, miközben a többiek gondolom jót röhögtek rajtuk. (Elképzelni is borzalmas azt a lármás kardcsörgetést, amelyet politikus uraink csapnának, ha ugyanez a mi városunkkal esik meg.) Summa summarum a történet ettől kezdve jogi lépések fontolgatásáról s nem a művészet alakulásáról szólt.
Pedig jócskán akadna egyéb végiggondolni való is a Pletykaanyu kapcsán. Csordás Gábor szerint Grecsó novellái megtörni látszanak a magyar prózairodalmat immár évtizedek óta uraló, Mészöly Miklós, Nádas Péter és persze mások nevével fémjelezhető kánont. E rendkívül erős vonulat artisztikuma többek között abban áll, hogy távol tartja magát valóságvonatkoztatás minden lehetőségétől, vagy legalábbis rendkívüli mértékben megnehezíti azt. Grecsó épp azzal kezdi ki ezt a kánont, hogy visszaadja a történetmondás eredendű közvetlenségét. Nem véletlen, hogy meghatározó irodalmi élményei között Mikszáth Kálmán neve foglalja el az egyik legelőkelőbb helyet. Az említett közvetlenséget azáltal éri el, hogy egy tökéletesen hiteles nézőpontot választ. Nem azt meséli el szülőfalujáról, amit maga lát, tapasztal, hanem azt, ahogyan a településen élők megnyilatkoznak. Pletykákat közöl, a pletyka pedig tökéletes szimptómája egy falu életének.
A művészet szintjére emelt pletykálkodásból új, a több generáció óta követett, ezért aztán lassacskán merevvé váló hagyománynál frissebb s talán fogyaszthatósága okán az olvasók számára is kedvesebb irodalom születhet. Olyan, amelynek forrása kiapadhatatlan, merthogy napról-napra gyártjuk.
