Meglett és ifjú férfiarcok, fekete papi ruhában. Tízen a színpadon, nincs körítés, nincs felesleg. Él a hang, földöntúlian szól. Lenyűgöző összhangban, professzionális kidolgozottságban. Ragozhatnánk, de legyen elég ennyi, hatalmuk van a zenén, nem e földről való.
Az MSH betonkomplexuma nehezen engedi a szárnyalást, röghöz köt, irigykedünk: volt aki nemrég ugyanezt a repertoárt a Szent István bazilikában is élvezhette. (Igaz, itt Szombathelyen a Csákányi bérletesek (és a külön jeggyel érkezők) számára a legnagyobb helyi székesegyház is szűknek bizonyult volna.)
A világhírű moszkvai kórusról olvashatjuk: 1983-ban, még a Szovjetunióban Anatolij Grindenko teológus-zenetudós alapította a Troitse-Sergievoj Főkolostor falai között. Célul az ősrégi orosz művészet, valamint a kéziratok rejtjeleiben meghúzódó hangzásvilág kutatását és megfejtését tűzte ki.
Amúgy mást vártunk (laikusok vagyunk), mégsem csalódtunk, ortodoxabb egyházi muzsikát reméltünk, helyette letisztult, átdolgozott kórusműveket kaptunk, Rahmanyinov, Csajkovszkij egyházzenei átiratait, a második műsorrészben pedig óorosz népdal-feldolgozásokat hallhattunk. A Moszkvai Patriarchátus Orthodox Kórusa repertoárjában amúgy is a 16-19. század közötti időszak tradicionális énekei mellett hangsúlyosan szerepelnek újabb keletű egyházi darabok is. Mélabús, lassú hömpölygésben. A baritonos szólistájuk hangja pedig, legyen szó egyházi muzsikáról vagy óorosz népzenéről, túlzás nélkül éteri. Már miatta érdemes volt pár órára kimozdulni, és a szürke hétköznapokból, ebbe a kristálytiszta zenébe burkolózni.
