A denevér-klón Batman és a röptében a legyet is megmentő Superman után újabb képregényhős döngeti a mozgóképi dimenziókat. Itt van PókPeti, a nagy tapogató, a talpig szemüveges tudóspalántából feltuningolt gén-csoda, a Pókember.
Szép dolog, hogy Pókpetit végre észrevették! Bár érdekes, a virtuális álmokat gyártó nagyüzem az idestova negyven-akárhány éves kétdimenziós karrierje után miért csak most csapott le rá? A siker nem maradt el, Pókpeti az első hétvégén állítólag már a Harry Potter premier jegybevételét is megfejelte.
A szombathelyi indulás kicsit összesározza a szép világ-statisztikát. (Gyors fejszámolásom szerint alig harmincan üldögéltünk a vászon előtt). Tán azért, mert nálunk a képregény sem ismert, legalábbis kultikusnak biztosan nem mondható.
Mindenesetre én, bevallom, vajmi keveset tudtam Peter Parkerről. Sejtettem, a klasszikus amerikai mese hőse csak egy jó palánta lehet, olyan embermentő, tűzoltó-típus. Értek meglepetések, például, hogy hősünk nem egy izom-malacka kismacsó, nem is egy nyakigláb, Denimet izzadó Marlboro reklám-fi, hanem egy Potter-mutáns, csenevész kölyök.
Pókpeti ettől bájos, mert olyan elesett. Pókosodásának históriája sem kutya, egy délutáni matiné-filmnek szuper, együgyű, de szórakoztató. Egy igazi és romlatlan feeling, ahol a jó az jó, a rossz az rossz, ahol a gonosz borzasztóan csúnya, a jó meg idővel megszépül.
A figurák is szerethetők, Pókpeti szerelme végre nem egy hidrogén-szőke habtündér, nagyija és papija is édes, mintha a Szabó családot szerződtették volna Hollywoodba.
Peter Parker kalandjai egy idő után valamitől mégis halálosan unalmasnak tűnnek. Talán mert a mentésre szakosodott kissrác akciói, bár látványosak, nagyon egyformák. Hamar megszokjuk a trükköket, azt, ahogy a nagyvárosi Tarzan a high-tech dzsungelben közlekedik, ahogy kivetett pókhálóján ingázik, falon mászik, háztetők felett ugrál, és a Mátrixból ismert technikával kerüli ki a lövedékeket. Az akciók sem túl érdekfeszítőek, a mai szemnek már kevés a vér, hiányoznak a sokkoló akció-jelenetek, izgalom meg semmi. A szerelmi szál is bárgyú, (bár még így is százszor szellemesebb, mint a Klónok támadása-béli) ebbe is hamar belefáradunk.
A Pókember nem mai történet, ezt minden ízéből kiérezni. A forgatókönyv ugyanis szinte egy az egyben az eredeti, Stan Lee és Steve Ditko által készített képregényt követi. Ám ami harminc éve még kétdimenziósan bejött, az mostanság már keveseket, leginkább csak nosztalgiából kápráztathat el. Persze jó, hogy a figurák maradtak, a rajzok világa is visszaköszön, ám ez önmagában egy filmhez már kevés.
A pókembert Tobey Maguire (Pokoli hétvége, Félelem és reszketés Las Vegasban) játssza, meglepően szerethetően és bájosan. Filmbeli szeretője, Kirsten Dunst (ezt a nevet nem fontos megjegyezni) már sokkal jelentéktelenebb. A zöld, máskor rút és hosszúképű ellenfelet a gonoszok hollywoody megtestesítője, Willem Dafoe (Krisztus utolsó megkísértése, ExistenZ) alakítja, aki a szokott, sematikus ördögi formát hozza.
A rendezőjelöltek közt egyébként állítólag ott szerepelt Cameron (Titanic, Terminator), Fincher (Hetedik, Pánikszoba) és Ang Lee (Tigris és Sárkány) is, ám végül mégis Sam Raimi győzött. Kár. A hivatalos indoklás szerint "ő tudta a leginkább képregény-szerűen megformálni a történetet". Tudja fene, én bármelyikkel szívesebben kiegyeztem volna...
A szombathelyi Savaria Mozi nagyterme június 19-ig 16.15, 18.30 és 20.45-órakor játssza a Pókembert.
Vonatkozó linkek:
A Pókember magyar honlapja
Pókember-poénok
