Mielőtt bárki valami különlegeset kérne rajtunk számon, elárulom, a szombathelyi egyházmegyei kollégium udvarán, hétfőn este nyolctól Sorrentói emlék cím alatt nem vad szerelmi légyottot, hanem egy könnyfakasztóan bárgyú opera-karikatúrát láthattunk. Aki bemutatta: az Opera Stagione társulata.
Belebotlottunk, mert a magunkfajta csiszolatlan elme ritkán indul be olyan tartalomra, amely az olasz opera-slágerek egyvelegét ígéri. Ám a hecc kedvéért, és nem utolsósorban elménk csiszolása végett (meg a kedvesen felkínált ingyenjegyeknek köszönhetően) mégis ellátogattunk. Gondolván, a híres baritont, Melis Györgyöt egyszer az életben, ha másért nem, merő sznobizmusból, látni kell.
Az első meglepetés a kapualjban ért. A belső udvaron berendezett nézőtér háromnegyed-részben megtelt. Hamar kiböktük, az opera világslágereinek szombathelyi tábora nem a Bartók Fesztivál törzsközönségéből szerveződött, sokkal inkább az idősb, egyéb hangversenyeken nagyritkán látható középosztályból. (Végre Ők is kimozdultak!) A fiatalok (huszonöt alatt) azonban testületileg otthon maradtak, gondolván, Rossini, Verdi, és Puccini felülmúlhatatlan gazdagságú melódiáit hallgassa inkább más. A mellénk verődött zenész ismerős a helyi muzsikusokat hiányolta. Később, a szünetben epésen megjegyezte: sejthettek valamit.
A hely remek, konstatáltuk, az Egyházmegyei Kollégium patinás kis udvara ideális helyszín ehhez a nyáresti opera-dáridóhoz. (De hol a pincér, és a csapos?). Volt időnk körbenézni, mire fél óra csúszással kijött a zenekar, mi már kívülről fújtuk a "Sorrentói emlék" című kiadványt, benne az "Itália az opera hazája", és az "Olaszok, az ének mesterei" című fejezetetekkel. Magáról a társulatról, az Opera Stagione-ről azonban egy sort se közöltek. A műsorfüzetben a fellépő művészeket is elfelejtették bemutatni, csupán egy helyütt sorolták fel őket. A sor elején hiába kerestük Melis Györgyöt.
A karmesteri posztot sem a plakáton megjelölt Nagy Ferenc, nem is műsorfüzetben írt Molnár László, hanem szemlátomást egy hölgy bitorolta. Sebaj, ettől még élvezhető lehetett volna az este. A szimfonikus zenekar (hét hegedűssel) azonban igencsak kamara-jelleggel szólt. Az opera drámai műfaj, színpadon előadott zenés játék, amihez kellékek, színészi játék is szükségeltetik. Ebből itt vajmi keveset kaptunk. Hol nagyestélyibe, hol mennyasszonyi ruhakölcsönzős jelmezbe bújt hölgyek, és szmokingos urak váltogatták egymást a színpadon. Öt-öt percre arcukra erőltették Tosca, Rigolletto drámáját. Az is nehezítette a helyzetet, hogy a művészek latinos szabadossággal bántak a programmal, így soha sem lehettünk biztosak abban, éppen mit is hallunk.
A hölgyek csak csak... Szilfai Márta erős szopránjával mindenkit leénekelt, a szegedi operatársulat mezzoszopránját, Szonda Évát is. Az urak sokkal gyengébbek. A Melis György helyett érkező Gyimesi Kálmán (szintén szegedi tag) meg se közelítette azt a baritont, amit mi a beharangozó alapján vártunk. De ő legalább képben volt, nem úgy, mint a legfiatalabb tag, Magonyi Zsolt, aki alapvető, csúnya hibákat vétett. Erőlködött, ettől aztán lépten-nyomon elcsúszott az amúgy sem túl erőteljes hangja. Verdi pezsgő-áriája például komikusra sikeredett, Magonyi hiába veselkedett neki buzgó lendülettel, Szilfai szopránjától egyáltalán nem hallatszott. Ráadásul gesztikulált - na jó, ezt nem illik elmesélni.
A művészek is hamar megunták ezt az opera-karikatúrát. Az izzadságszagú népszórakoztatásnak a kiadott műsorterv előtt három számmal véget vetettek. A Fináléban még közösen megpróbálkoztak az Ó szóle mijjó-val, Gyimesi Kálmán úgy ahogy, a többiek azonban egyáltalán nem hallatszottak, Szilfai Márta ellenben nagyon elemében volt. Ropta a táncot, aztán a szervezőktől kapott rózsával egy röpke kardcsörtét prezentált. Kiütéssel győzött, azaz, hogy majdnem, hiszen a végső hangot Szonda Éva bírta a legtovább.
Apropó, az est címadó dala, a Sorrentói emlék végül kimaradt. Magonyi énekelte volna... De nagy kár.
