Evolúciónk óriási előnye, hogy nem a vádlinkkal gondolkodunk. Mert az most valószínűleg nem menne. Hátránya viszont, hogy nem rendelkezünk annyi látószervvel, mint a csudálatos vízipók, mert akkor talán megoldódhatott volna a "hogyan slisszoljunk egyik helyszínről a másikra úgy, hogy mindent lássunk" örökérvényű dilemmája.
Ezt az aprócska komplikációt viszont hamar feledtette velünk a szervezőség, akik motyóink aprólékos átvizsgálásán és a vágószerszámokra való rákérdezésen túl nemhogy beengedtek, de még a minőségi szórakozást is lehetővé tették. A gondoskodás anyai keze könnyedén elért a vasútállomásig, a piroskáról leszállva ugyanis kapásból egy információs stand várt minket a váróteremben, itt vadítópiros VOLT pólós leányok izgattak minket útba a Lővér Kemping felé.
Az új helyszín megválasztása láthatóan eloszlatta a zsörtölődő öregek kételyeit, mert relatíve kis alapterületen belül sikerült összehozni valamennyi színpadot, anélkül hogy bármelyik lefölözte volna hangerőben a másikat. A kempinggel szembeni aggodalmak inkább a kullancsveszélyre irányultak, hiszen hivatalos közlemények szerint manapság fokozott az agyhártyagyulladás veszélye Sopronban. Mindenesetre, ha én nem találtam magamban egyetlen vérszívót sem, akkor ez vagy a szervezők odafigyelésének, vagy a kullancsok erősödő zenei érdeklődésének tudható be. Egyéb állatok, vagyis a bormérgezett árokbanfetrengők és a fejszőrzettelen bézbóllütőlengetők szerencsére kiestek a pixisből, a kempinget most feltűnően jó arcok vették birtokba, atrocitások és egymás semmibe vétele helyett spontán elkapott mosolyok, újonnan született kapcsolatok tömkelege jellemezte a jubileumi VOLTot.
Volt ám belecsapás a lecsóba rendesen. Már az első, csütörtöki nap sem a bemelegítésről szólt, talán, mert a szervezőknek sikerült kikúrálniuk a tipikusan magyar fesztiválbetegséget, a szarul megszólaló hangfalakat. Akárhová is mentünk, szinte salsát jártak bordáink a lüktető basszusok hallatán, ez pedig a legalapvetőbb feltétele egy sikeres bulinak, hiszen a jó előadást is egy suhintással kinyírhatja a kásás hangzás.
Na emiatt nem kellett aggódnunk, azért viszont annál inkább, hogy nem tudjuk majd nyomon követni az események folyását: hiába próbálja mindenki betartani a kezdési időpontokat, a soundcheck és egyéb technikai körülmények most is szétzilálták a struktúrát. Ilyenkor a legjobb, ha a fesztiválozó nem tartja magát a hülye magyar pesszimista attitűdhöz, vagyis nem parázik mindeféle apróság miatt - elvégre kikapcsolódni jött vagy mifene -, hanem egyszerűen csak hagyja, hadd sodorják magával a történések.
Nos, minket először az egykori lőtéren kialakított Bee Hip Hop Zónába sodortak, ahol a Fürkésző Elemeknek köszönhetően hiteles csomagolásban kaptunk ízelítőt a hángerien repzene jelenlegi helyzetéről: van egy-két tehetséges produkció, viszont az egész hazai hip hop még nincs egészen kiforrva, nehéz építkezni a gyenge alapokra. Az oly sokat számító első benyomás kellemesnek volt mondható, és véleményünket még a később bekövetkező áramszünet sem tépázta meg, hiszen a főszervező Qka MC és Richie Pí (Animal Cannibals) zseblámpák fényében vastapssal jutalmazott breakdance bemutatót rögtönöztek, ahol a szerény Sub Bass Szabi mellett még egy ijesztően nagydarab, elegáns higanymozgásával azonban hamar meglepetést okozó biztonsági ember is nagyközönség elé tárta rejtett képességeit.
Ez nem volt a programban, az Amorf Ördögök viszont annál inkább, mégpedig a Multicafé színpadon, ahol a Betyár a Holdon című lemezük melankólikus-révedező dalai csendültek fel. Közben még elcsípünk egy "miért nem táncoltok, jampik vagytok nem?" mondatot Szikora Csikidám Robitól, aki a frissen exhumált R-Goval büntet épp a VIVA+ óriásszínpadon, mi pedig az Est színpad felé vesszük az irányt, ahol előbb az Anima Sound System indukál népőrületet, majd pedig az Ausztriából érkező Sofa Surfers, akik gyönyörűen kimunkált dub-breakbeat produkciójukkal játszva küldenek le minket alfába.
Pénteket írunk. Az éberségbe való visszajövetel jóval nehézkes, de a lehasznált kalóriák pótlását hamar megoldottuk a helyi büféldékben. Vesztünkre, mert az árak itt is magasan túlszárnyalták financiális lehetőségeinket, úgy látszik mindenki vehemensen igyekszik igazodni a nyugathoz (az már más kérdés, hogy nem itt kéne kezdeni). A kiszolgáló helyek egyikében a mellszeletkék mellé még ajándék felest is adnak - hát nem aranyosak?
Az Est Színpadon mindeközben nosztalgiabarna lencséjű szemüvegében a német haknicsászár, Mambo Kurt tenyerelget bele éppen a billentyűkbe. Uhrin Benedek után ő is igazolja azt a tézist, hogy minden fesztiválra lehet találni egy hülyét: ezúttal nagy slágereket hallunk dáridós szintiprüntyögésbe konvertálva, a Britney Spears átgondolás azonban már nekünk is sok. Szarból nem lehet aranyat csinálni.
A nyers energia hazai helytartói, a Freshfabrik viszont úgy szabta le a nemlétező plafont, hogy még az SMS-kivetítőn is szünetelt a Fidesz-MSZP hívek látványos csihipuhija. Elképesztő, hogy a zúzdagyárosok micsoda feszültségoldó őrületet képesek varázsolni a tömegbe, bár a tagok koncert közbeni félmeztelenre vetkőzésére még mindig nincs magyarázat.
Rövid filmszakadás után, még mindig a nagyszínpad előtt arra leszünk figyelmesek, hogy lármás csinnadratta hallik egyre erőteljesebben. Hirtelen kigyúló reflektorfények fókuszában, az elképedt tömegen keresztül, csörgőkkel és dobokkal menetel az Ozomatli lelkes csapata a színpad felé, az elképedt tömegen keresztül. Mondanom sem kell, ezek a Los Angeles-i zenebohócok azon nyomban úgy megborítottak minket egy lavór forró mexikói feelinggel, hogy perceken belül torkot nem kímélve kurjongattunk, mint valami kényszerzubbonyból szalasztott Speedy Gonzales. Örömzene volt a javából, az MC-k úgy ragasztották magasba a kezeket, mintha legalábbis kölyökkoruktól fogva a hangulatfokozás mikéntjére nevelték volna őket. Közben színpadra állt a Dubcity Fanatikz is az Est sátorban, méltón előkészítve a terepet a Freestylers-nek. Nos, amit ők talp alá szolgáltattak, az maga volt a megtestesült istenkirályság, csak hogy ilyen tiniszlenges is legyek kicsit. És ez még mindig nem volt elég.
Szombaton tudniillik felszólítás nélkül is hozott magával mindenki egy embert, így egy csapásra megsokszorozódott a látogatók száma az előző napokéhoz képest. A soproni klíma kiszámíthatatlansága most sem hagyott minket cserben, inkább csak sárban. A Németországból idelátogató, nagy amerikai neveknek - Missy Eliott, LL Cool J - is remixeket készítő DJ Tomekk alatt kapott el minket a zuhé, de a lemezjátszók előtt szövegelő afro MC, Trooper da Don olyan fordulatszámra pergette fel a bulit, hogy az eső ténye már csak mint valamiféle szükséges rossz lebegett szemünk előtt, amire magasról tenni kell a barnát. Imígyen több száz elvetemült hiphopper tocsogva rázta a színpad előtt a seggeket.
A sajátjukat. Később a Multicaféba átbaktatva belecsöppentünk egy Neo koncert kellős közepébe, szokás szerint a Heaven Street Seven-es Szűcs Krisztián vokálbetéteivel megtűzdelve, ami enyhe britpopos utánérzéseket kölcsönzött az előadásnak. Az emberek többsége láthatóan a Multicafé Színpadot preferálta az est további részében, talán egyszerűen csak azért, mert ez volt a legcsinibb helyszín az összes közül - igaz, a 18-as alsó korhatárt nagyon szigorúan vették, hiszen egy cigarettamárka volt a főszponzora ennek a sátornak.
Neoék után egy sokak szerint abszolút oda nem illő performansz következett, Cakó Ferenc homokanimációja. Ami ugyan tényleg szemrevaló volt, de egy záróbuli főműsoridejéhez túlontúl erőltetett és idegesítő. Nem kellett azonban sokat várni a londoni DJ-hölgyre, Storm-ra, aki már az első felpakolt lemez után tetőfokára hágta a hangulatot: ekkora tömegpszichózist én még nem láttam vidéki drum & bass buli alatt. A levezetés Palotaira várt, aki rezzenéstelen arccal vitt minket a lecsillapodás szakaszába, nehogy a végén még a vasárnapi családi ebédnél is odavissza liftezzen a kanál a kézben. Dunát rekesztő elfogyott sörmennyiség, több tucat együttes és DJ, mobilvécék előtt kígyózó sorok, és egy kis hajsza a nyári pihenés ideje alatt - ez volt a háromnapos túlélőtábor idei mérlege. Adja a sors, hogy jövőre még jobban kikészülhetünk, mint gondolnánk.
Fotó: Pointer
