Félreértés ne essék, nem szokásom úgy nekiugrani egy filmanalízisnek, hogy rögtön a pöcegödörbe rángatom az egész produkciót. De nincs mit tenni, ha egyszer Hollywoodban olyannyira könnyedén veszik az egész akciófilm-csinálósdit, hogy valósággal trenddé avanzsálódott az eseményszálak moslékszerűre gyurmázása. Peregnek a kockák, de elszalad a lovacska. S csak a rendező tudja, hol áll meg. A körítés professzionalizmusa akár még szaktanári dícséretet is kaphatna, de a történet gyenge vergődése mégis elő-előbújik a számítógép-vezérelt kameramozgások és a harcjelenetek lélegzetelállító kidolgozottsága mögül. Leolvad a mézesmáz, és remegve pöffed össze a felfújt. Ez már csak így szokott lenni, ha csihi-puhiról van szó.
Tekintsünk hát el attól a ténytől, hogy Penge (Wesley Snipes) konok nevelőfaterja (Kris Kristofferson) az első részben voltaképpen lezárt egy fejezetet azzal, hogy kivonta magát a forgalomból, s most életerőtől duzzadva tér vissza. Úgy látszik, a feltámadás Krisztus óta már nem nagy szám. Figyelmen kívül hagyhatjuk azt is, hogy hiába rendelkezik szuperösztönökkel vámpírkaszaboló felebarátunk, Brooklyn utcáin korzózva akár célbalövősdit is rendezhetnének ellene, annyira könnyű célpont a maga kis fekete rucijában. És akkor az már egy köhintést sem érdemel, hogy valaki, aki karrierjét vámpírok szétmorzsolásával építgeti - miközben az ellenfelei iránti ádáz gyűlölet mardossa belülről -, hogyan fogadhatja el hidegvérrel azok megkérdőjelezhető szövetségét.
Olybá tűnik, hogy a magába szurkált szérum némileg megtépázta józan ítélőképességét, egyúttal viszont olyan fizikai képességekkel ruházta fel, amelyet eleddig csak a Mátrixos Neotól láthatott a nagyközönség: falon-futás és géppuskakéz, ezeket a videojátékokból ismert mozdulatsorokat most előszeretettel alkalmazza főhősünk. "Blade egyre ügyesebben teljesíti feladatát, és megtanulta élvezni is azt. Most már alkalomadtán vért is iszik, és egyáltalán nem görcsöl be az élménytől" - nyilatkozik Wesley Snipes saját szerepéről, a Blade hivatalos honlapján.
A plánok hirtelen oda-vissza fókuszálása, a szélrózsa minden irányából venni képes kamerák kétségtelenül bazinagy löketet adnak az akcióknak, melyek ezúttal egy DNS-láncilag kificamodott újfajta vámpírtörzs ellen irányulnak: ezek a Kaszások, akik nevetséges metszőfogak helyett már az egész mocskos pofájukkal, illetve az azokból elősziszegő nyúlványokkal harapják ketté a delikvensek torkát. Az előző részben felbukkanó véristent gyerekjátéknak tűnt szétpukkasztani, ezek a mutánsok viszont komoly problémát okoznak, hiszen az egyszerű vámpírokat is könnyűszerrel betámadják. Mi több, nem hajlandóak reagálni a hagyományos gyilokszerekre, úgymint fokhagyma és ezüstkaró, ezért kerül a képbe a mindenre elszánt Penge.
A történet persze velős tartalom híján is anakondaként tekeredik, felszínre tör az ármánykodás, és olykor cserélődnek a szerepek is. A karizmatikus végkifejlet itt is egy végső összecsapásban realizálódik, melynek eredményére egy kis képzelőerővel rá lehet jönni. És mielőtt még végképp kedvét szegném bárkinek is, hadd mutassak rá még egyszer a film legpozitívabb jellemzőjére, a sebészi precizitással megszabott mozdulatsorokra, melyből még táncvilágbajnokságot is el tudnék képzelni, olyannyira elragadóak. A véradást viszont a film megtekintése után is ajánlom mindenkinek. Hogy miért is? Mert életet menthet.
