Klozettal a csúcson, Tótékkal a mélyben

Éjszakai autózás a Kőszegi Várszínház előadása után, Szombathely felé. Az első benzinkútnál azt latolgatom, a Tótékról, és az ő keserédes abszurdjukról egy szót sem írok, túlontúl magas ez a labda. Másnap kíváncsian lapozom a helyi sajtóorgánumot, majd ők, gondolom, lerántják a leplet, ám kritika helyett semleges összekacsintást találok. Nekidurálom magam, mégsem járja, hogy katarzis nélkül, unalomtól ásítozva maradjunk...

Kőszegen mindig jó
Pozitívumként feljegyzem: Kőszegen járni-kelni mindig örömteli esemény. A Várszínház előtt bebarangolni a kicsiny utcácskákat, belső udvarok legmélyére nézni szívderítő program. Ráadásként a várfal tövében, egy hangulatos, gyümölcsfákkal árnyékolt kertben kemencében sült pizzát ropogtatni, és hozzá élőben Hobót hallgatni sem rossz. Egy a baj, hogy voltunk oly balgák, és könnyed, sörözős délutánunkat hagytuk feláldozni Thália oltárán.

A nagy jubileum
Jött a hír, és mellé a propaganda, a várszínház jubileumát Örkénnyel, és az abszurd diadalával, a Tótékkal ünnepelhetjük. Még örültünk is, Tótékkal lenni jó, szeretjük, mint galamb a tiszta búzát. Népszerű, könnyed és kacagtató, e mellett megrázóbb, mint a sokéves vásári-komédiás felhozatal. A színészek és a rendezés védjegyként csillogott. Hollósi Frigyes, Pogány Judit és Újlaki Dénes kellő garanciának tűnt ahhoz, hogy legalább az unalmat kizárjuk. A mérce azonban úgy tűnik túlon-túl magas, Sinkovits és Latinovits az Isten hozta őrnagy úrban olyan karakteresen rajzolta meg a figurákat, hogy még ma is nehéz hatásuk alól kibújni.

Megfordított nézőtér
A megkopott vár udvarán, valószínűleg dramaturgiai okokból a szokottal átellenben állították fel. Vele a nézőtér is megfordult. Ez a lelátókon ülőket kevésbé zavarja, azonban lent, a széksorok közt, mivel a talaj enyhén hátrafelé lejt, alig lehet kilátni. A második súlyos hiba a rendezésben, azaz a nem-rendezésben keresendő. A jelenetek nincsenek kitalálva, elgondolva és kellően bejátszva, mintha az első bejárások egyikébe csöppentünk volna. A színészek többnyire a szöveg-felmondás szintjén tartanak.

A komédia katasztrófája
Semmi sem jön le és be, a teltházas nézősereg alig kacag, helyette nagyokat ásítozik. Az őrnagyot játszó Gáspár Tibor (akit még véletlenül se keverjük össze hírneves testvérével, Sándorral) idegesítően halovány. Irritálóan nem tud mit kezdeni szerepével, ettől aztán minden bukik.

Újlaki Dénes a megmentő
Végre jókat kacaghatunk, Újlaki Dénes egy kis színt csempész az előadásba. A mellette szolgáló asszonyka (Pogány Judit) és Ágika (Borsos Beáta) azonban továbbra is erőtlen. Postásunk, Hollósi Frigyes sem találta karakterét. A Cipriani professzort alakító Haas Vander Péter jelenetében tűnik fel valami reménysugár. Egyébiránt továbbra sincs rendezés, legalábbis nagyon nem látszik. Mint a színpad közepén a trónként emelkedő klozet, olyan egyedül, magukra hagyatva állnak a színpadon a színészek.

A falvédőből és felhőcskékből rögtönzött díszlet, a terepszínű anyagból varrt ruhák szellemesek, de tartalom híján, önmagukban vajmi keveset érnek. Bár a második felvonásban már úgy-ahogy összerázódtunk, egy odabiggyesztett fináléval aztán minden illúziónk szétesett. Pedig Örkény gondoskodott a csattanóról, amit Újlaki Dénes és Pogány Judit el is hadar. A darab hangsúlyaival sem a rendező, sem a színészek nem tudnak igazán mit kezdeni. Így hát új csattanóval zárnak, egy végső zenei betéttel turbózzák fel a hatást. Nem kellett volna!