Kevés színházi rendező nyúlhat értőbb kézzel az avoni hattyú műveihez, mint Bereményi Géza. Erről leginkább saját drámája, az előző szezonban játszott Shakespeare királynője győzhetett meg bennünket. A hozzáértést ezúttal sem kérdőjelezheti meg senki.
Bereményi Menczel Róbert díszlettervezővel és Bodnár Enikő jelmeztervezővel láthatóan a legapróbb részletekig átgondolva koncepcióját, olyan világot tár elénk, amely nem kényszerít bele a direkt aktualizálás napjainkban unalomig űzött rendezői passziójába. Az előadást ennek ellenére tökéletesen korszerűnek, s ezzel együtt a magunkénak érezhetjük. Egy remekmű ebben a tekintetben amúgy sem szorul rá az utókorra. Az öltözetek Shakespeare-i ravaszságot idéző, parádés ekleticizmusa, vagy a mai nyelvhasználathoz természetesen simuló Mészöly Dezső féle fordítás alkalmazása bőségesen elegendő e korszerűség kézzelfoghatóvá tételéhez. Utóbbi esetben még akkor is igaz ez, ha örökre megfosztani látszik bennünket az olyan, Vörösmartytól származó remeklések elevenségétől, mint mondjuk Kent Oszvaldot becsmérlő, kilétét a blank verse feladásával is leplezni kívánó szavai: Te rimától szakadt Y, te haszontalan betű!
Az előadást szinte végig uralja, s egyben a lehetséges értelmezések kulcsát is magában rejti, egy a játék háttérben időről időre felbukkanó tárgy, amely leginkább egy hatalmas, szilánkokból összeragasztott tükörre emlékeztet. Asszociálhatunk róla napra, holdra, földre, tükörre, körre, vagy bármi másra, beleértve a legtökéletesebb formák egyikét, a gömböt is, töredezett formája - és változásai - hitelesen közvetítik azt a reneszánsz világképet, amely szerint az istentől kapott királyi hatalomról való lemondás olyan vétség, amely a létezés valamennyi szintjén a harmónia felbomlásához vezet. Az alattvaló ura, a gyermek atyja ellen fordul és a nap- s holdfogyatkozások nem jót jelentenek.
Pedig a Leart alakító Sinkó László minden képességgel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy csodálatos hangszerré váljon az őt megszólaltató rendező kezében. Ehhez a szerephez alázatra van szükség. Leart játszani bármely színész számára a pályafutás nagy és megismételhetetlen lehetősége. Sinkó azonban oly mértékben magasodik partnerei fölé, hogy a nézőnek az az érzése, mintha a vendégszínész szeretne mihamarabb túl lenni e kínos helyzeten, és ez nyilván zavarja az alázatot. Jelenléte egyelőre inkább feszélyezni látszik partnereit, mintsem inspirálni.
Bereményi hasonló helyzetben lehet, mint az a labdarúgóedző, akinek csupán egyetlen világsztár alkalmazására van lehetősége. Ahhoz azonban, hogy a csodacsatárból képes legyen a legtöbbet kihozni, be kell illesztenie őt a csapat egészébe. Ez kutya nehéz feladat, és nem megy egyik napról a másikra.
De fanyaloghatunk reggelig. Ez a társulat, ez a rendező, ez az előadás az övék, a zalaegerszegieké, amit senki nem vehet el tőlük. Mire Szombathelyre érnek (a darab a szombathelyi bérletsorozat része), talán jobban összeszoknak, s gördülékenyebb lesz az előadás. De akkor sem lesz egészen a miénk. Igazán az majd csak akkor lehet, ha a mi rendezőnk rendezi, a mi társulatunkkal a mi előadásunkat.
Vonatkozó link:
A Hevesi Sándor Színház honlapja
