A Művészetek Háza szülinapi hosszú estéje lent a mélyben, a pince félhomályában egy könnyed zenés talk-showval indult. Bár az előzetes programban még színházat ígértek, az utolsó pillanatban változás állt be, jöttek a "majdnem szőkék": Fehér Anna és Ullmann Mónika. (A véletlenek egy születésnapot sem kímélnek... A "Varrjak!" csapata a hajrában lemondta az estét, így helyettük, - ez sejthető - nehéz lehetett fajsúlyos darabot, pláne előadót találni. Köszönet hát a beugróknak!) Az ünnepindítóra így is majd megtelt a pince... Ráadásul, ez nagy pozitívum, a két (sorozat-sztár) színésznőt élőben, hús vér zenészek kísérték. Jól.
Ne ragozzuk, egy ünnepeltnél sem lenne ildomos (holmi véletlenek okán) az emelkedett hangulatot kritikai vénánk csillogtatása miatt agyonütni... Igaz, a két majdnem szőke - saját bevallása szerint barátnő - nem tett mást, mint összeültek, repertoárjuk egyeztetésével kitaláltak egy standard művházas produkciót (laza operettecske, musicalecske, Moncsi Moncsi-csi meg egy kis irodalmi sirattató). Amit egy viccelődősnek szánt - miért lettem színésznő, miért nem vettek fel elsőre, és milyen volt a főiskola - beszélgetéssel vegyítettek. A két majdnem szőke egészében azért nem tett ránk rossz benyomást. Ullmann Mónika (előítéleteink ellenére) szimpatikus jelenség, ha kizökkent az affektálós talkshow-hangulatból, igazán megkapóan énekelt. Fehér Annának pedig, miután megtapasztaltuk, egészen jó verselő, hamar megbocsátottuk, hogy néha dalra is fakadt.
A szünetben megsúgták, a szülinap már érkezésünkelőtt egy órával kezdetét vette, amikor is ünnepélyes keretek között a házat felköszöntötték. Tehát az édességről lemaradtunk, ami eztán, a két majdnem szőke után következett, azonban felért egy habos tortával. A házi-ünnepség fent a szalonban üdítően frappáns beszélgetéssel folytatódott. Maga az ötlet is remek volt: a szervezők amolyan osztály nélküli osztálytalálkozóra hívták azokat az (ismert és kevésbé ismert) színészeket, akik fiatalságuk legjavát Szombathelyen töltötték. A beszélgetés levezénylését is a lehető legjobb karmesterre, a szintén szombathelyi származású Szily Nórára bízták.
A névsor nem lehetett teljes, hiszen Scherer Péter, az egykori Nagy Lajosos diák (akivel a gimnazista Szily Nóra egyszer-kétszer együtt hasábburgonyázott) épp Jancsóval forgat. És az egykori Ferrum Színházas Fekete Ernő (akkoriban még Tibor) is valahol egy pesti színházban próbál. Ám itt volt a másik hajdani Ferrumos növendék, a szombathelyi szakácsból lett Valami Amerikás Hujber Feri, és a "majdnem orosz tanárból, és majdnem bokszolóból" lett színész, Lengyel Feri. A női színeket a dekoratőrből lett színésznő, Für Anikó, és a pszichológusból lett riporternő Szily Nóra (aki egykori osztályfőnökének, Heigl Pista bácsinak "köszönheti", hogy nem lett orvos) képviselte.
A hölgyek vitték a prímet, de a fiúk sem hagyták magukat. Mint kiderült, Für Anikó és Szily Nóra könnyen elboldogultak egymással, hiszen már időtlen idők óta ismeri egymást: hajdanán egy ifjúsági megyebálon egymás mellett sírták le életük első sminkét. A szombathelyi és magánéleti sztorik okosan és lazán követték egymást, mindenki szóhoz jutott, de senki sem maradt a háttérben. Jöttek az őszinte poénok és a bájos beszólások, mindemellett azonban a társaság, a csevegős műfajban szokatlan módon, sokkal mélyebbre jutott. A közönség soraiban megbújó családtagok, barátok felé megejtett kiszólások pedig valóban fesztelenné tették a társalgást. Időközben Hujber Ferinek egy meglepetés is érkezett (két lábon), a Valami Amerika életnagyságú kék majma. Kiderült, a házban kiállított jelmezek és díszletek készítője, Bárdosi Ibolya iparművész szintén szombathelyi származású, Für Anikóhoz hasonlóan Masszi Ferenc tanítvány, és történetesen a Valami Amerika jelmeztervezője is volt.
A majd két órásra sikeredett beszélgetés után, lent a pincegalériában a Westend Blues Band muzsikájával folytatódott a házi ünneplés. A teremben elhelyezett kicsiny asztalokhoz ugyan csak kevesek fértek, így a dohányosok jobbára a lépcső alatt csoportosultak, a többiek pedig az italos pult körül ácsorogva múlatták az időt. Ez egyszer ugyanis, ha pincér nem is, de kiszolgálás volt: csapolt sörrel, pogácsával és üdítővel.
