Meglehet. Bár tévedhetünk, gondolhatjuk azt is, hogy a hazafiságra-buzdító (butító) háborús hőseposzok, békeidőben (?) nem a haderő meggyőző-gépezetének érdekeit harsogják. Csupán az álomgyárban megfogant fiktív gyilkoló hősök úsznak lépten-nyomon a trendekkel.
Nyílt propagandák persze filmen is csak vészterhes pillanatokban születnek, a Jud Süss-féle mozgóképi uszításhoz, vagy az amerikai behívók mellé kézbesített Spencer Tracy-féle mozikhoz egy világháború kellett. Békeidőkben másképp fogalmazunk: idézünk múltat, olykor morálisan, olykor patetikusan. Azonban mindig ott lebeg a gyanú, a tömegfilmek - legyen szó háborús akcióról - a közönségben mocorgó problémák leképezései. Milyen választ ad hát Amerika, jólétben kigömbölyödött tinédzserpolgárainak arra, mi végre van a háború? Miért kell (márpedig kell) idegen országban, fegyvert fogni és ölni?
John Woo tömegmészárlása
Hollywood most úgy tűnik, végleg leszámolt morális nyafogásával. A Szakaszban lefektetett ideák úgyis rég kimentek a divatból: miszerint a háború, főként, ha idegen országban, látszólag értelmetlen célokért folyik is, önmagában értelmetlen volna. Talált magának egy zseniális zsonglőrt, aki a borzalmakat vizuális orgiává, az értelmetlen halált apokaliptikus küzdelemmé emelte. És egy témát, egy régóta fújt nemzetmentő ideát: összefogással, a népek barátságával legyőzhető a gonosz. Még ha idegen földön kell is kimúlni érte...
A vér helyett a fegyverek szimfóniája
John Woo zseniális koreográfus. Hiper-érzékeny akciómozija, az Álarc a műfaj Alfája és Omegája. Maga a Stílus, a vér szimfóniája. Az ölés esztétikáját már akkor sem komponálta senki úgy, mint a Hongkongból importált rendező. A Fegyverek szava, ha a másodpercenkénti ölések számát nézzük, bizonyára újabb csúcsteljesítmény, egy lecsupaszított, kegyetlenül naturális csata-orgia. Fegyver szava a halál, ezer és ezer formában, levágott fejekkel, széttépet testekkel, elvesztett végtagokkal, vérrel, vérrel és vérrel. Egy idő után azonban beállunk, már jöhet újabb száz meg száz formában, azon kapjuk magunkat, hogy unatkozunk. Unatkozunk, mert a történet a szokottnál is laposabb, mert a hősök távoliak és embertelenül egyszerűek.
Japcsik, incsik és amcsik a harcmezőn
A film váza egy kommersz hadszíntéri tudósítás arról, hogy az USA a második világháborúban miként is foglalt el egy stratégiailag fontos japán szigetet. Állítják a filmben, a második világháború legnagyobb csatái nem a hadszíntéren, hanem az ellenség rejtjeleinek megfejtése körül zajlottak. Az USA (mi mást várnánk tőlük) itt is meglelte a csodafegyvert: a titkos rádióadásokat a navajo indiánok nyelvén kezdték sugározni. Ettől kezdve a különlegesen kiképzett indiánok a hadsereg legféltettebb kincsei lettek. Mindegyikük mellé egy-egy tengerészgyalogost rendeltek, azzal a paranccsal, hogy minden áron védje a "nyelvet", de ha véletlenül foglyul esne, ölje meg. A film egy ilyen páros történetét meséli el, egy indián és egy olasz bevándorló (Nicolas Cage és Adam Beach) patetikus barátságát.
A világmegváltó angyalok gyülekezete
Az amerikai hadsereg (mint minden náció, ha mozgóképet forgat magáról) - ezt Ryan közlegény előtt is tudtuk - világmegváltó angyalok gyülekezete. Vérüket áldozzák mások szabadságért, globálisan lenyesik a gócpontokat, és kiirtják a rosszalkodó bűnösöket. John Woo azonban némiképp bezavar a képbe.
Magányos hősünk, a példás katona most egy Terminátor, parancsot teljesítő gyilok-gép. Megfásult sápadtarcú, aki még a szerelmi szálra is fittyet hány, csak a fegyver szavára hallgat. A parancs számára parancs. Indiánunk más, ő a pozitív leképeződés: érzékeny és misztikus, mint egy filmbéli indián, ugyanakkor remek hazafi. Aki a rezervátumban is büszkeséggel tekint a nemzeti zászlóra, és aki George Washingtonról nevezi el kisfiát. Öl, ha ölni kell, de megsiratja bajtársait is. Aki a maga hitével, tisztaságával végül megváltja a kiábrándult nemzeti hőst. Csorog a könny...
Big brotherség a háborúban
A mellékhősök, a csapattagok még sematikusabb, elnagyoltabb figurák, legfőbb jellemvonásuk a származásuk. Egy az üzenet: sokféle nemzetiségűek lehetünk, de ha harcolni kell, akkor mind amerikaiak vagyunk, pedig kötelez. Az ellenséges japánok többnyire arctalan tömegként vonulnak végig a filmen, villanásnyi időre csupán nők és gyermekek kerülhetnek képbe. A katona csak katona, legyen japán, amerikai vagy indián, mindegy, egyaránt kegyetlen. John Woo ennél többet nem is moralizál, számára lényegtelen kérdés például az, mi keresnivalójuk van az amerikaiaknak Japánban. Azzal meg főleg nem foglalkozik, hogy az otthonaikat védő ferdeszeműek mitől rosszabbak, mint támadóik. Csak a fegyver szava számít, a parancs, a közös ügyért való, nemzetek feletti nagy-nagy összefogás...
A filmet még megnézhetik december 4-ig a szombathelyi Savaria moziban
(dec.1. 18.30 és 20.45-kor, dec.2-4-ig de.10 és 20.30-kor )
