A szocreál betonmonstrum közepén, az avíttas Művelődési és Sportház színpadán, ahol ezidáig többnyire tingli-tangli operettecskék és vígjátékocskák szórakoztatták (tudjuk, azért ez is kell) a nagyérdeműt, pár hónapja szokatlan színházi próbálkozás vette kezdetét. A több ezer fős csarnokot üresen hagyva a színpadon új konstrukciót ácsoltak, egy alkalmi kamarát. A városi bérletes estéken a lelátó üresen tátong, a táncparkett szélén rögtönzött ruhatár, a színpadon a függöny mögött kamaradarabok zajlanak. Egy emberszagú tér, benne lecsupaszított, testközeli játék.
Ahány darab annyi esetlegesség, azonban a tapasztalatok a vártnál is jobbak. Ma, való igaz, az áporodott színházi légkörben elmozdulás, lendület, erő és illatok többnyire kísérleti terepeken és a kamaratermekben találhatók. Szerencsések vagyunk, még ha néha szűk is a terünk, és ha az alkalmi lelátókról nem is mindig élvezhető a kilátás (tudni kell helyezkedni), hogy efféle izgalmas minőségből is csurranhat közénk. Következtetés: néha van abban valami jó (szemlézve a közeli vidéki színházak repertoárját) is, hogy a város saját teátrum nélkül evickél...
Bodó Viktor tehetséges, ezt alakításain túl (Jadviga párnája, Rosszfiúk, Nexxt) első filmes megmozdulásával, a Citromfejjel is megmutatta. Újszerű stílus, kísérletező kedv, izgalmas történet és mondandó. Szombathelyre a színművészetis hallgatókból szerveződött Magma társulatával érkezett, hogy saját élménynovellája alapján, kollektív improvizálási technikával, több hónapon át készült darabját, az Attackot bemutassa. Hogy felrázza a színházi középszert...
A darab a semmiről szól, fiatalokról, lepusztult magányos bolygókról, akik egymás körül keringenek. Nincs kommunikáció, csak gravitáció, nincs csók és könny, csak hasztalan görcs. Egy sivár világról, ahol csak a szörp az egyedüli létező: a gyorsítókkal és lassítókkal kevert pálinka. Főszereplője Géza, a kirúgott joghallgató. A játék lazán összefűzött epizódok sora. Helyszín Géza vaságyas, kanapés lakása, ahová lépten-nyomon különös figurák lépnek be, leülnek, mondanak néhány szót, majd távoznak. Barátok, csajok, apa, anya úgy járnak-kelnek ebben a világban, mintha egyszerre lennének valós és vízionált alakok. Rideg magány marad utánuk, rángatózások és félreértések.
Párbeszédek helyett, túl a falakon monológok zajlanak. Zenével, víziókkal és mozgással érintkezünk. A szavak közhelyek, nincs mondat, ami ebben a fals környezetben ne tűnne banálisan nevetségesnek. A mondanivaló egy, az élet értelmetlen, és ebbe beleőrülünk. Az ok: a szeretetlenség. A fiatalok kórusa az est egyik legnagyobb dobása, a kórusra rapesített életfilozófia hátborzongatóan őszinte vallomás (ilyen lenne, ha lenne Európa Kiadó 2002-ben). Darálósan fikáz, szembeköp, segítségért kiállt. Géza persze előbb-utóbb kijózanodik. A tükörből még egy pillanatig felénk vigyorog, aztán jöhet a csoda, a finálé, amitől tán magunkhoz térhetünk.
Kísérletező, ugyanakkor precízen átgondolt színjáték ez. Esetlenség nincs, csak tudatosan beékelt esetlegesség, és hangsúlyos improvizációk. Jók a színpadi elemek, a víziók, a mozgás-színházi betétek, és a zene. Színvonalas dramaturgiával. A csontsovány Géza (Hajdú Károly), a görcsös szerelem (Danis Lídia), a sziklakemény vállalkozó papa (Csuja Imre), a felszívódott anya (Szirtes Ági) és a többiek (Czapkó Antal, Máthé Zsolt, Pető Kata, Schönberger Ádám) mind-mind jól felépített figurák. Szeretnivalón szerencsétlenek, de nem szánalmas alakok, ismeretlen minőségek, de minőségek.
A közönség - többnyire meglett anyukák és apukák - meglepően jól fogadja Bodó Viktor csapatának időt, teret szétmorzsoló groteszk szomorújátékát. Kevesen vagyunk, tán ötvenen sem, de a hatás tapintható. A generációs életérzés tehát korosztályon túl is működik...
| Részlet a darabból: G: Tehát...hogy...Kivágnak...egyetemrol...római jog. A Barátnom Vivi...van valami...de..vagy nekem van? A "haverok" is megkattantak: Zsombi csak bejön és ül...de...hogy mondjam... ő ül, tehát hogy nem így normálisan...Töci meg jön ezekkel a sztorikkal, amik...lehet hogy nem történtek meg, de a sztori végére már mindegy - lehet hogy az én sztorimnak is így lesz vége. Lehel csak röhög, rajtam röhög? Vagy ő is be van tépve? A szüleim...azt hagyjuk. Na...hát így: most akkor sírjak vagy nevessek? Ja, azt meg nem tudok - már úgy hogy se ezt, se azt. /Ginter/ |
