Pedig Rowling még tudja

Nem mintha körmünket tövig rágva vártuk volna, de csak megérkezett a Harry Potter második része. Túl nagy feneket nem érdemes keríteni az egésznek, bár az ember mindig reménykedik, hogy lesz majd egy kivétel, s jön végre egy második rész, amely jobb, mint az első. Ez azonban ezúttal sem sikerült.

Az a gyanúm, a rendező (Chris Columbus) mellett ezért leginkább a forgatókönyvíró (Steven Kloves) hibáztatható. Amíg ugyanis a Harry Potter és a bölcsek köve minden szükséges kihagyás, húzás ellenére képes volt fenntartani a film nagyjelenetét előkészítő dramaturgiai feszességet, addig a Titkok kamrája bizony kissé unalmasra sikerült. Ez már csak azért is fájó - no nem túlságosan - mert Joanne K. Rowling regényfolyamának eddig megjelent kötetei közül talán épp ez a legkidolgozottabb.

Egyértelműnek tűnik, hogy a filmadaptációban az első részhez képest áttevődött a hangsúly a dramaturgiáról a látványra és a horrorelemekre. Jól érzékelhető ez többek között a kviddics-jelenetben. Vitathatatlanul életszerű és izgalmas. A vizuális hatáselemeknek köszönhetően azonban maga a látvány marad meg bennünk, s nem a részlet funkciója. Rowlingnak itt az lehetett a célja, hogy a Harryre leselkedő veszély nagyságát tegye érzékelhetővé. A fiút üldöző gurkót Dobby, a házimanó bűvülte meg, méghozzá azért, hogy Pottert eltávolítsa a Roxfortból s így megmentse őt. Erre az összefüggésre ugyan fény derül a filmben is, ám alig kap hangsúlyt.

Hasonló a helyzet a Hagrid ártatlanságát bizonyítani hivatott Aragog-jelenettel is. A Rowling egyik legkedveltebb technikai megoldásának számító, egyébként klasszikus regényírói fogásra, a félreértésre építő mellékszál alkalmazására oly mértékben települ rá a póközön rémisztő látványa, hogy funkciója teljes mértékben háttérbe szorul. És ezt sajnos az sem menti, hogy a film már csak ilyen, azaz többnyire a látványt preferálja.

Columbus megoldása azért rossz, mert ahelyett, hogy e jelenet előkészítené a Tom Denemmel, Mardekár Malazár utódjával, azaz a Voldemort nagyúrral való végső összecsapást, az Aragog ivadékok előli menekülés túlzó kidolgozásával a cselekménymenetet nemcsak megtöri, hanem ezzel egyidejűleg szinte teljes mértékben ki is oltja a későbbi nagy ütközet hatását. Ennek köszönhetően a film tetőpontjának szánt jelenet, a briliáns technikai megoldások sora ellenére, kifejezetten rosszul motivált, s mint ilyen üresnek és bárgyúnak tűnik.

Pedig a Baziliskussal folytatott harcba, a film készítői láthatóan beleadtak apait-anyait, azaz minden trükköt, ami napjainkban lehetséges. Ennek köszönhetően aztán csak kisebb szerep jut a színészi alakításnak. A kiváló szereplőgárda játéka látványosan háttérbe szorult. Harry (Daniel Radcliffe), Ron (Ruppert Grint) és Hermione (Emma Watson) még csak-csak hozzák a formájukat, de a Dumbledore professzort alakító, a forgatás óta sajnos elhunyt, kiváló színész, Richard Harris mintha halványabb volna. A Pitont játszó Alan Rickmanből is inkább operatőri megoldásokkal (Roger Pratt) próbáltak démonikus pofát varázsolni.
A szereplők kissé belefáradhattak a film forgatásába, s nyilatkozataik ellenére talán unták is az egészet. Az újak viszont - eltekintve a Tom Denemet a fikció szerint szószerinti értelemben is meglehetősen vérszegényen alakító fiútól - zseniálisak. A piperkőc Gilderoy Lockhart (Kenneth Branagh) az egyetlen, akin tiszta szívből lehet kacagni. A Lucius Malfoyt alakító színész (Jason Isaacs) pedig fényes bizonyítéka annak, hogy digitális trükkök ide, horrorjelenetek oda, a koncentrált művészi játékot nem pótolja semmi. Jason Isaacsnek elég megjelennie a vásznon s a néző gyomra rögtön összeszorul.

Nagyon hiányzott a filmből az a bájos humor, amely a Bölcsek kövére még oly jellemező volt. Fokozza a nézőtéri közönyt, hogy az alkotók az első alkalommal meglehetősen elkényeztettek bennünket. Már nem lepődünk meg semmin. Hozzászoktunk a varázslatokhoz, megmagyarázhatatlan átváltozásokhoz, a fizika törvényeit meghazudtoló söprűs repülésekhez. Közben meg - a film készítőivel egyetemben - szép lassan elfelejtjük, hogy a földön járás is lehet izgalmas. Pedig Rowling még tudja ezt.