A résztvevők ezután a Millenáris Teátrumba vonultak, ahol Koltai Lajos a szemletanács elnöke adta át az életműdíjakat (Bárdy György színész, Bíró Zsuzsa forgatókönyvíró-dramaturg, Jankovits Ferencné gyártásvezető, Kármentő Andrásné vágó, Kovács András rendező, Luttor Mara rendezőasszisztens-rendező, Óvári Lajos gyártásvezető-producer). A nyitóbeszédek után Jancsó Miklós: Kelj fel komám, ne aludjál című filmjét vetítették, az erre az alkalomra rendszerbe állított vetítőgépeken, hangtechnikán.
Kelj fel komám, ne aludjál
A trilógia után Jancsó és Grunwalsky rátesz még egy lapáttal. Hogy mi van a lapátban? Na abban nem lehetünk biztosak a film végéig. Pedig az első tízegynéhány perc zseniális. Lovasi Andrást a lakótelepi felálló hajú Kezdőt (így nagybetűvel) oktatja a Manager a gitározás alapszabályaira, meg a közönséggel kommunikálásra.
Mindez (hiszen echte magyar a film) iszonyat lepusztult, üres szobában játszódik, úgyhogy a kicsit múltba révedni akaró extravagáns művészfilm rajongók már itt szorongatni kezdik amijük van. Aztán deportálnak néhány zsidót egy, az előzőnél jóval lepukkantabb bérház udvarára, ahol később néhány dobozos kóla segítségével megtörténik a hatalomátvétel.
A csontváz előkerül a szekrényből, az oroszok a savanyúságokat kóstolgatják (ennyi közhely mellé azért elfért volna egy korhűen berendezett spájz is), továbbá leltárba vehetünk egy Sztálin gumiálarcot viselő katonát. Ennek egészalakos verziójából a gumiférfi gyár megfelelő marketing esetén szerintem tonnaszám tudna eladni fejlődő országokba és a rothadó Nyugatra egyaránt. (A Nyugat szó közelébe többet ilyet ne írj - a szerk.)
Nem akarom szaporítani a szót - bár Jancsó épp ezt teszi - a film úgy a harmadánál-felénél annyira szimbólum, hogy csak na. Kapa és Pepe, az állandó veszekedő páros hozza azt, ami az egyszerű moziba járó szívét egy Jancsó film plakátjára rápillantva újabban megdobogtatja. Marják egymást, azaz szokás szerint csak Kapa marja Pepét, pedig mindketten a sors számkivetettjei.
Hol deportált zsidók, hol hadifoglyok, hol műhibát elkövető orvosok. Pepe az oroszoktól még mountain bikeot is kap, amit persze nemsokára elkoboznak tőle. A filmben látható néhány robbanás, ami ugyan kicsi, íztelen, hangtalan, de legalább a mienk. Közben (talán a Pink Floydstól auswerkaufon vásárolt) telefirkált betonfalak között gördül a cselekmény, igenis hiányzik az eredetileg beígért orosz koprodukció, látszik tucatnyi jeleneten, hogy más helyszínhez tervezték. Itt-ott megjelenik Gyula bácsi meg Miki bácsi és magyaráznak. Szerintem néha a bizonyítványukat.
Nem úgy Lovasi, a Belga, meg a Burzsoá Nyugdíjasok, akik a zenét szolgáltatják: ez telitalálat. A nacionalista hip-hop hallgatása közben például átéreztem az utazás minden keservét és szépségét Levédiától a Kárpát-medencéig. Kár, hogy ezeket a részeket gyakorlatilag vágatlanul élvezhetjük Baróti Éva: Jancsó forgat című dokumentumfilmjében, amelyet egyébként szintén vetítenek a filmszemlén.
Persze Jancsót bírálni félelmetes dolog, valami olyan mint megírni a Himnusz remixet: nagy benne a kockázat. Ennek ellenére, humanitás bemutatása ide, emberiesség oda, néha bizony túlságosan öncélúvá válnak az orosz katonák, a trágár beszéd és a szimbólumok halmozása. Mintha Jancsó a saját létét kérdőjelezné meg és akarná filmszalagra karcolni: igen ő itt van, létezik, bemutat és ha majd elmegy, így fog elmúlni. Felesleges. Minden filmkockája genetikusan hordozza őt.
