Vagyis senki nem járt igazán jól. Nagyit a jóakarás köntösébe burkolt erőszakkal betuszkolták egy dunsztosüvegbe, a lekvár meg fütyörészve lábra kélt, hogy aztán ne kelljen törődnie semmivel. Körülbelül ilyen szürrealista állapotok uralkodtak szombaton a művelődéstudományi kar egyetlen hosszú kórházi folyosóra emlékeztető territóriumában, valamint a Díszteremmel és annak előterével kiegészülő zónában. Ami ugye már önmagában eléggé retró, hiszen kialakítását tekintve inkább az SZTK merész belsőépítészeti megoldásaival kélhetne frigyre, de egy felsőoktatási intézménynek bizonyosan nem képes tekintélyt kölcsönözni. A rideg és visszataszító környezet talán tudat alatt tette olyanná magát a rendezvényt is, mint amilyenné metamorfizálódott már az előkészület szakaszaiban is: sörtől csillogó ajkakat mosolyra húzó mulatság helyett egy bukdácsolva nyögdécselő, egykoron lóversenyek százait megnyerő vén pára baktatásához vált hasonlatossá. Egy-egy pillanatra mintha még istállószag is keveredett volna az éterbe, de ezt hamar betudtam képzeletem játékának, valamint a mellettem rusnyálkodó büfé sziluettjének.
Nem, távol álljon tőlem a pesszimizmus
Halál komolyan mondom. Tudomásom van róla, hogy nem vérprofi programszervezők keze munkáját dicséri a rendezvény, hanem lelkes másodéves hallgatókét, akik nem átallottak temérdek energiákat belefeccolni már magába a díszítésbe is. Szivárványszínekkel húzták fel a legnagyobb előadói termet, növényeket varázsoltak a színpadra (még akkor is, ha ezeket a pszichológia tanszékről kölcsönözték), állhatatosan kísérték a vendégeket, belépőt szedtek, ruhatároskodtak, ésígytovább. Ezzel nincs is semmi gond. Azzal annál inkább, hogy feltehetőleg nem kaptak megfelelő és kielégítő instrukciókat egy tucat alapvető dologgal kapcsolatban, így az egész hacacáré úgy ellaposodott, mint Sebaj Tóbiás az úthengerrel való randevúja után. Szegények jó nagyot szívtak, de a legrosszabbul azok jártak, akik nem messzi lappföldről ugyan, de épp eléggé távolról érkeztek ahhoz, hogy aztán még messzebbre menjen el a jókedvük.
Kezdjük azzal, hogy előadókat meghívni csudaszép dolog és...
Nagyokat is lehet okosodni előadásaik alatt. Viszont szerződés nélkül értelmét (de legfőképpen komolyságát!) veszti bármilyen invitálás, így véletlenül se lepődjünk meg azon, hogy Buda Béla kommunikációs szakember váratlan betegségre, Popper Péter pedig az időjárás viszontagságaira hivatkozva mondta le szereplését. Maradt így nekünk egy Kömlődi Ferencünk, aki cyberguru és médiaesztéta szerepköre mellett egy felkészültnek tűnő előadást tartott a pornó kulturális vonatkozásairól; valamint egy Erdélyi Lászlónk, aki ezúttal nem derült égből érkezett, hanem előre betervezetten, és a hippikorszak hatalmi hátterétől ("az amerikai társadalom megszületése óta diktatórikus, territórikus, rasszista politikát folytat") egészen az emberbe biológiai programként belekódolt ösztönös rasszizmusig beszélt a régi időkről.
A filmvetítés mindeközben flottul zajlott
Az élettörténete során már több tízezer hallgatót látott huszonötös teremben: az Eper és Vér atmoszférája jónéhány levelezőst olyannyira magával ragadott, hogy hirtelen virágosrucikba és elviszparókákba bújtak, és a zenés blokk kezdetekor már be is vibrálták magukat a Díszterembe. Kevesen voltak ugyan, de fanatizmusuk könnyedén megduplázta fizikai kiterjedésüket is, a táncikálásnál ugyanis ez különösen hasznossá vált számukra. Aminek szintén nem kell a csodájára járni: a büfé egyhatodrangú kínálata ugyanis érezhetően arra szolgált, hogy rövidtávon tudjuk szétkenni az agyunkat. A paletta fő gerincét olyan nedűk adták, mint a tablettásvörös szörnyeteg, valamint a torokköszörülő házipálinka. A Vad Fruttik alternatív happyrockja és a Profession De Foir breakbeat akciója után már egyre többen kezdtek sírni a slágerrádiós vonulat után, innentől pedig már csak a kreppapírhalmokról és a jobbra fordulásban reménykedő lézengőkről tudnék írni. Ezt pedig nem teszem. Ellenben vakon bízom abban, hogy talán még lesz normális megmozdulás is a főiskola diákéletében...
