Az embernek gyakran akad problémája az élet szögletes dolgaival. Ha nem így lenne, ma is a kockalada-dizájnerek tömnék csordultig bankszámláikat a monitorfejű áramvonalkirályokkal szemben, és ülőalkalmatosságaink híján lennének még a legapróbb ívecskéknek is. Talán nem véletlen, hogy a vékonyka költségvetésből készült, frappáns elgondolásaival mégis több sci-fi díjat elhappoló alkotás egy halálpontos vonalakkal és gyilkos merőlegesekkel elátkozott kockába veti főszereplőit. Mindegyikük vezetéknevükkel ékesített szürkés uniformist visel, és csak halovány emlékképek élnek bennük arról, miként kerültek e képtelen helyre, mely páratlanul ötvözi egy elhagyott börtön bezártságát és a labirintus tébolyító képzetét. Mintha egy kísérletező matematikus lidércnyomását öntötték volna kézzel fogható anyagba: a négyszögletű szoba hat oldalán egy-egy ajtó nyílik egy csupán alapszínében eltérő, mégis tökéletesen ugyanolyan szobára, melyből szintén ugyanennyi számú továbbjutási lehetőség adatik. Egyes szobákban ráadásul láthatatlan szenzorok figyelnek, amik kivédhetetlen csapdákat indítanak be...
Az ismeretlen kockában kísérleti patkányokként gubbasztó kis csoport tagjai között többszöri nekifutásra is megakadnak az ismerkedési próbálkozások: annál jobban érdekli őket az, kinek a keze munkája nyomán jöhetett létre ez a nyomasztó építmény, és mi a célja ottlétüknek. Tulajdon kérdéseik hiábavalósága józanítja ki őket: senki nem fog nekik választ adni, és talán jobb is így, mert nem is azt hallanák, amit szeretnének. Ha viszont egyhamar nem keverednek ki e mértani aknamezőből, fokozatosan elboruló elméjük, vagy gyengülő szervezetük vezetheti át őket a túlvilágra. Vagy éppen az a valaki, aki közéjük beépülve a kijutást igyekszik megakadályozni. Mert ők maguk már elvesztették ítélőképességüket a kényszerhelyzet hatására: nem tudhatják, megbízhatnak-e egymásban, elméjük azonban feszült munkába kezd a szabadulást illetően. A militarista rendőr egyre idegesítőbb főnökösködése, és egy újonnan társul szegődött autista mellett az egyébként unalmas életet élő matematikus lány fokozatosan megfejti a kocka rejtélyét, hiszen minden ajtónyíláson bevésett számok jeleznek valamit, ami esetleg támpontként szolgálhat.
Érdekes módon a filmet úgy sikerült rögzíteni, hogy a mozizónak fel sem tűnik: a jeleneteket egyetlen díszletben forgatták, a szereplők igazából nem mászkáltak több tucat kockán keresztül. A helyiség épp megfelelő nagyságú volt ahhoz, hogy elférjen benne egy kisebb stáb, egyúttal viszont erőteljesen vissza is adja a bezártság érzetét. A készítők az olyan feloldhatatlannak tűnő dilemmákra is találtak orvosságot, mint amilyen a forgatás közelében gyakran elzúgó vasúti szerelvény volt: az ijesztő hanghatást egész egyszerűen belevonták a történetbe. Tény, hogy a film mintegy kívül helyezi magát a logika szokványos útvesztőin, igazándiból nem lehet sehova sem tenni. Talán ezért estem át jómagam is egy enyhébb lefolyású torokszáradáson a lámpaoltás után, aztán meg cammogtam haza - szókratészi gondolatok híján - egy jóízűt rubikkockázni. Jelzem: most sem sikerült kiraknom...
