Irány a szombathelyi Székesegyház, mert szerda este
Közeleg az ember fia
és a Csík zenekar adventi koncertet ad. A fagyos ködös szerda estén nem is vágyom másra, melegbe burkolózva, forralt borra és Csík Jánosék jóféle muzsikájára, egy csendesülős adventelésre. Autóba pattanok.Háromnegyed hét táján fotósunk kétségbeesve telefonál: Te is itt állsz sorban? Nem, én parkoló után kajtatok. Míg a kolléga a sor végére áll, tovább körözök, mint a légy a húscafat körül – kétségbeesve keringek a Szily János utcában, ahol minden parkolóhelyen legalább két kocsi áll. Mire az utolsó utáni pillanatban lóhalálában befutok, már nincs sor. Bent, mit egy püspök a szentmise nyitányaként, átvonulok a székek tengerén. Kucsmás nénik, nagykabátos bácsik, trendi ficsúrok, és konszolidált harmincasok- negyvenesek tengerét látom: elképesztő sokan vagyunk.
Megint rá kell csodálkoznom, mennyire természetesen, keresetlen módon képes ez a hat + egy ember a színpadon létezni. Átjárja, átmossa a lelket ez a jóféle muzsika, megtisztít az együttlét, és mosolyt fakaszt az arcokra.
Szerencsém van, az Agora szervezőinek hála médiamunkásként az utolsók közt beesve is az első sorból nemcsak hallhatom, látom is a koncertet. Észlelem az egymásnak címkézett mosolyokat, a szemek összevillanását, azt az emelkedett mechanikát, ami egy jófajta koncertet működtet.
Te majd kézenfogsz és hazavezetsz…
Ez nem az a buli, ahol a fiúk a lányok ölébe ülnek, ahol a WC-n sírva, színpad előtt sörözve üvöltjük, hogy Most múlik pontosan. De nem is az a gitárosfiús vasárnapi szentmisés a hangulat. Majorosi Marianna és Csík János hangja zeng, visszhangzik az óriási falak közt. Jézusról, szerelemről, Istenről dalolnak a lehető legegyszerűbben. Ugyanazzal az érzékenységgel gyúlnak egy-egy karácsonyi dalhoz, mint ahogy képesek a hazai alternatív szcéna slágereit saját, népzenei-hagyományokból építkező zenei nyelvükre gyúrni.
Itt a Székesegyház díszletei közt új színt kap Presser dala, a
Te majd kézenfogsz és hazavezetsz
, vagy a HBB slágere, aViharban születtem, jó időre várok
is. Beleférnek a repertoárba.A Jóisten két kezével áldjon meg…
Csíkék profánul, őszintén beszélnek, dalolnak emberről és istenről. Szeretjük őket ezért, nincsen szenteskedő hókuszpókusz, csak ügyesen megkomponált műsor van, amiben Csík János bandája mindent beletesz. Élvezzük Őze Áron gondolatait, az adventi várakozásról mondottak különösen bennem ragadnak, és dicsérnem kell a szombathelyi Bolyai iskola kórusát is színvonalas és bájos darabjaiért.
Pedig nincs könnyű dolguk, ezerféle a közönség, nem könnyű a műfaj sem, pláne, hogy rettentően hideg van, ráfagy a húrokra a kéz, és egyvégtében vacog a láb.
Elöl, a hangfalak közelében szerencsénk van, de állítólag hátrébb már nem tökéletes az akusztika, panaszkodtak. A jutalom így sem marad el: a végén hosszasan zúg a taps.
