Elzavarták a bajszos püspököt, máglyán égtek az ávós iratok

Egy könyvtárszobában, a duruzsoló kandalló adta melegben Dr. Kövér István szombathelyi ügyvéddel (a Recski Szövetség Nyugat-Dunántúli Szervezetének elnökével) kávézunk, idézzük fel a szombathelyi ’56 szellemét. Beszélgetőtársam 1956-ban 19 évesen a szombathelyi vasútállomáson dolgozott, maga is részese volt az eseményeknek. A kilencvenes évektől (a Történelmi Igazságtétel Bizottság megbízásából) kutatta ’56 Vas megyei és szombathelyi vonatkozásait, számos helytörténeti munka szerzője. (A beszélgetést, követve az 56-os eseményeket, több részletben közöljük, íme az október 23-ai A Sztálin-szobor kézfeje a hajnali vonattal érkezett 2012. October 23. 08:16 események után a második rész.)

- Mi történt aztán, október 27-én?

- Egy szombati nap volt, akárcsak a mostani. A vasutasok már lázban égtek, hiszen addig nem történt semmi, valamit már csinálni kellett… Nagy ovációval fogadtuk a bejelentést, hogy a vasutasok felvonulást szerveznek az állomás elől. Akik voltak már katonák, azok a többieket 8-as sorokba állították. Egyenruhában sorakoztunk fel, szakszolgálatonként vezényeltek ki bennünket, hamarjában megszervezték ki megy elől, és ki vigyen zászlót. Emlékszem, már az is forradalmi tettnek számított, hogy egyetlen vörös zászlót sem vittünk magunkkal, csak magyart.

Ezen a hétvégén két felvonulást is tartottak Szombathelyen, szombaton és vasárnap is, mindkettő a vasútállomástól indult és a Fő térre tartott. Mindkét nap tíz órakor indult a menet, valamelyik nap a Szent Márton utcán mentünk végig, aztán a másik nap pedig Széll Kálmán- Király utca útvonalon haladtunk.

Valamelyik felvonuláson aztán, már nem emlékszem melyiken, a MÁV igazgatóság pénzügyi osztályvezetője ment az első sorban, zászlóval. Amikor november 4-e után megfordult a helyzet, akkor ezt az osztályvezető asszonyt leváltották, csak azért, mert részt vett a tüntetésen, és vitte a magyar zászlót.

- Mennyien vonultak?

- Több ezren, de meg nem tudnám mondani pontosan hányan. Csak mi, vasúti dolgozók legalább ezren lehettünk. Ahogy vonultunk, minden utcából áramlott közénk a nép, jöttek a környékbeliek, hozta őket a kíváncsiság.

- Mi volt a célja a tüntetőknek?

- Az első nap a megyei pártbizottság elé mentünk. A Szentháromság térre, ahogy a városi szlengben ezt a helyet hívtuk (mert ott volt a Püspökvár, vele szemben a párbizottság, mellette a megyei tanács épülete). Itt már többen kiabálták: Éljen a haza, minden ruszki menjen haza!" „Rákosit a Dunába… (Úgy illene mondani, hogy én kiabáltam a leghangosabban, de korántsem volt így. Fiatal srácként csak szerény résztvevője voltam az eseményeknek). A tömeg szombaton még a megyei titkár, Tóth Dezső, Bernát másodtitkár, és a rettegett Nika Sándorné lemondását követelte. Akik aztán le is mondtak. Ezt Koncz Endre (a Vasvári Pál kör elnöke) jelentette be, ahogy azt is, hogy új pártvezéreket neveztek ki.

Elzavarták a bajszos püspököt

Szombaton a Megyei Tanács elől átfordult a tömeg a Püspökvárhoz. A tömeg Kovács Sándor megyéspüspököt szerette volna hallani. Hatalmas tömeg zsúfolódott össze, olyan szorosan álltunk, hogy ha az ember a kezét zsebre dugta, nem tudhatta, hogy a sajátjában, vagy a mellette állóéban kotorász-e. Én a Széchenyi utca Püspökvár felőli legvégén álltam. Vártuk Kovács Sándor megyéspüspököt, de ő nem tartózkodott Szombathelyen, mert Ágfalván volt bérmáláson, helyette – jelentették be – Farkas Dénes püspöki helynök kívánt szólni a néphez. A tömeg hangosan tiltakozott, hogy nem akarja a „bajszos püspököt”… Tudja kik voltak a „bajszos püspökök”?

- Nem.

- Azokat, a kommunista rendszerhez hű papokat nevezték így, akik azt hirdették, hogy a kommunizmus nem idegen az egyháztól, mert Jézus Krisztus is az egyenlőséget hirdette.

Visszatérve a tüntetéshez, miután a tömeg azt kiabálta, hogy „nem kell nekünk a bajszos püspök”, a Püspökvár erkélyére Tóth Imre tanár jött ki szónokolni, Tibola Imre káplánnal, aki felolvasta a katolikusok 10 pontos követelését. Emlékszem, a harmadik pont a békapapság feloszlatásáról szól. Az összes pontot megtapsoltuk. Viszont nem volt mikrofon, az előbbre állók, akik jól hallották a beszédet, továbbították az információkat hátra. Képzelheti, a Fő téren állók már mit tudhattak az egészből...

A másnapi felvonulás alkalmával Szendy László apát szólt a tömeghez a püspökvár erkélyéről. Valahogy így kezdte beszédét: Öt éve nem szóltam hozzátok, most szólok, békét és nyugalmat szeretnék, püspök úr nincs itthon… (Szendi Lászlóról tudni kell, hogy a kommunista rendszer korábban eltiltotta a prédikálástól, börtönbe is zárták.) Szendy aztán közölte, hallotta, hogy a tömeg ki akar menni a szovjet hősi temetőbe (ami a mostani Pelikán parkban állt), és le akarja dönteni a sírokat. Szendi arra kérte az embereket, ne bántsuk a szovjet hősök sírjait, mert ez kegyeletsértés. Inkább menjünk délután 3 órára a Szent Márton temetőbe, a Nagykereszthez, ott fog ő imádkozni a Budapesten meghalt forradalmárokért. A tömeg ezt tudomásul vette, nem is ment sírokat dönteni. (Igaz, délután a keresztnél nem Szendy imádkozott. Elmenetünk ellenben a börtönhöz és az ávó székházához.

- A tömeg bántalmazott valakit Szombathelyen?

- Nem, a forradalmárok nem bántottak senkit. Állítólag egyetlen pofon csattant el, amikor egy ávós, civilbe öltözve ment az utcán, őt vonta felelősségre valaki.

Repültek kifelé az iratok a rettegett ÁVH ablakaiból

A megyei börtön akkoriban a Szily János utcában állt (és a mai bíróság folyosójáról lehetett megközelíteni). A bejárat előtt Koncz és Horn a kezükkel kordont létesítettek, hogy a tömeg ne tódulhasson befelé.

- Volt aki mégis bejutott?

- Egy-két ember, ha jól emlékszem például Varga Zoltán. Aztán elengedték a politikai foglyokat. Emlékszem, kiszabadítottak két szerencsétlent, akik vidékiek voltak, a Járműjavítóba vitték el őket, megetették, és adtak nekik pénzt a hazautazáshoz. Nem tudom pontosan melyik nap volt már, de vagy szombaton vagy vasárnap átvonultunk a volt szombathelyi ÁVH-székházhoz is. (Király utca 14.)

- Találtak a pincében foglyokat? És ávósokat?

- Senki nem volt ott, teljesen üres volt az épület, ÁVH alkalmazottai már korábban elmenekültek. (Mesélik, hogy akkor a Király utca felől volt a bejárat, a kijárat azonban a Malom utca felé. Az épületben történt szörnyűségek áldozatait, akik számáról ma sincs pontos adat, erre szállították el.) Egyesek szerint az alagsorban még találtak foglyokat, akiket természetesen kiszabadítottak. Amit én láttam: sok ember bement a székházba, én nem, kint maradtam a tömeg 99 százalékával együtt. Akik bejutottak, azok felforgattak mindent, az iratokat, tagsági könyveket, papírhalmokat szórták kifelé. Emlékszem, mekkora megrökönyödést keltett, amikor megtalálták a papírdaráló gépet.

Csak másnap tudtam meg, hogy egy sereg felvonuló aztán az ávós iratokat kihordta, majd felmentek a gyűlölt Magyar-Szovjet Baráti Társaság székházának a tetejére (mai Széll Kálmán és Király utca sarkán álló épület - a Batthyány palota) és onnét szórták le az iratokat. Az épületbe is betörtek, és az ottani iratokat máglyán égették el. Rengeteg irat tűnt el így. (Hasonló események helyszíne volt a Kisfaludy u. 2. is, amely a KISZ elődjének, a DISZ-nek volt a székhelye.)

Mi lett a sztálinista vezetőkkel?

- Mi történt közben a kommunista vezetőkkel? Hol tartózkodtak?

- Ezek a rettegett megyei és városi párvezetők időközben, az akkori Vas Népe (Vas megye) sztálinista vezetőjével, Szántó Jenővel kiegészülve a szovjet laktanyába (volt Huszár laktanya) kértek menedéket. Meg is kapták. Megbeszélték, hogy Kovács László - aki nem volt olyan gyűlöletes ember, mint a Tóth Dezső - vegye át a megyei párbizottság elnöki tisztét.

Ez azért is érdekes, mert aztán – erre később még visszatérünk - november 4-én, amikor az oroszok bejöttek és lerohanták az országot, Szombathelyen ezek a régi megyei és városi vezetők vezényelték le a megtorlást. Ez a Tóth Dezső, szovjet pufajkában, személyesen vezette az orosz katonákat a nemzetőrök székházához, a Széll Kálmán 27. alá, ahol hajnalban 12 nemzetőrt agyonlőttek, köztük a nagynéném férjét is.

Visszatérve a korábbi eseményekhez, ezek a kommunista vezetők azért hagytak kint egy összekötő embert, ő volt Kittler Ernő, aki aztán több évtizeden át a szombathelyi OTP igazgatójaként tevékenykedett. Ő volt az összekötő személy a laktanya és a külvilág között. Ő tudatta a bukott pártvezérekkel, hogy ki mit csinál a városban, kire kell később odafigyelni. Ezek az emberek – ezt később kiderült – már tudták, hogy a szovjetek maximum két héten belül visszaállítják a régi rendet.

Élte mindenki a maga életét, a gyárakban mindenütt sztrájkoltak

- És a szombathelyi gyárak irányítóival mi lett?

- Leváltották, aztán hazazavarták őket. Október 28-án 26-án a Járműjavítóban megalakították a Munkástanácsot, Vas megyében elsőként. A megválasztott vezetők 23 pontban leírták követeléseiket, ezt a kerítésen keresztül átadták a szövőgyáriaknak, ahol úgyszintén – erre a mintára – létrehozták a maguk munkástanácsát.

Sorra alakultak a munkástanácsok, a tejüzemben, a húsiparnál, a megyei tanácson... Az egyik helyen aztán forradalmi bizottságnak, a másikon munkástanácsnak nevezték magukat.

- Ki lett Szombathelyen az első számú vezető?

- Ezek a munkástanácsok létrehozták a megyei Forradalmi Bizottságot, amelynek vezetésével dr. Welther Károly ügyvédet bízták meg.

- Október 30-án aztán hivatalosan is győzött a forradalom.

- Mindenki boldog volt. Csak az nem teljesült, hogy a szovjetek vonuljanak ki. Az orosz katonák a városban nem is mutatkoztak, egyetlen alkalommal tartottak egy rövid demonstrációt, pár tank végigvonult a városon, de még a családtagjaikat sem láttuk azokban a napokban. Élte mindenki a maga életét, a gyárakban mindenütt sztrájkoltak, mert a legfőbb követelés, hogy az oroszok vonuljanak ki, nem történt meg. A régi rendszer szimbólumait mindenütt leverték, leszedték a vörös csillagokat, a vörös zászlókat raktárba rakták, a Rákosi címer helyett a Kossuth címert kezdték használni.

Hogy aztán mi történt november 4-én hajnalban, amikor Tóth Dezső orosz pufajkában kiszállt egy szovjet tankokból…( ( innen folytatjuk, az utolsó résszel… )