A kivétel nélkül afro-amerikaiai zenészekből álló The Roots, a világ talán legzseniálisabb élő dzsemeket lezavaró koncertzenekara ugyanis március végén Európa szíve felé vette az irányt, hogy Koppenhágától Svájcig keresztbe-kasul végigturnézzák a kontinenst. A müncheni állomás egy keddi napra esett, így főiskolát és munkahelyet ezidőre félredobva, a német kocsifelhozatalba többé-kevésbé beleillő ezerhárom köbcentis sztrádazabálóba vetettük ötödmagunkat, hogy nekiveselkedjünk meghódítani az Európai Uniót, csak így zenerajongóilag.
Szegény sógorok, most már nem csak lila teheneiket kell bevédeniük az ádáz paparazzók villanásai elől... Nos tehát az autópályát úgy kentük, mint Anettka a tagolt beszéd míves tudományát. A hegyekkel körbevett kis Stephen King-féle falucska, Mondsee ismét kibányászta fotósainkból a kisördögöt, akik hamar rávetették magukat egy hófehér Ferrarira, akinek utasai lélekszakadva menekültek sörözni meg kacsákat etetni a végtelennek tűnő tóhoz. Ez volt az utolsó pihenő a müncheni paradélután előtt, amikor is lucskosizzadtan megérkezve a szállodába Herr Recepció ártatlan ábrázattal közölte velünk, hogy sajnálatos módon kiadták szobáinkat, de egy testvérpanzióban el tudnak helyezni, nomeg a különbözetet is kifizetik nekünk. Hurrá, a fűtést itt persze elfelejtette a belsőépítész.
Én magam a saját megüresedett italosdobozomtól mégsem tudtam megszabadulni az immáron sötétségbe borult körúton, hiszen a patyolattiszta utcakép ellenére szemetesnek látszó tárgyat valahogy alig leltem. A koncertterem előtt már a magyar átlagnál messzemenőleg igényesebben felöltözött hip hop arcokat találtunk, gyanúm szerint azonban zenei tudásuk nem feltétlenül lett volna képes vetekedni a mienkével. Osztogatóemberek révén szórólapok, sőt egy promóciós mini cédékorong is került kezünk ügyébe, úgyhogy zsebre mindet, és irány a K-OS előzenekar lefigyelése. Ami mindjárt könnyebben ment, amint megtudtam, hogy milyen frankón beleolvadok a kompániába: a pultnál a két és fél eurós sörömért sorba állva ugyanis egy aranyos mädchen által amerikainak szólíttattam, de mindössze talán azért, mert nem értette, mi az a "hangeri" és "bjudapeszt". Úgy látszik, itt sötétebbek a vakondtúrások.
Virtuóz játék jellemezte valamennyiüket, a Questlove névre hallgató zenekarvezető-dobos és a szájjal lemezjátszóhangokat imitáló Scratch közti színielőadáshoz hasonlatos válaszolgatástól kezdve, a morcos basszusgitáros Hub húrokkal szeretkező ujjain át egészen az öngyújtók százait magasba utasító soul-man Vernon Reid-ig, aki szeretettől sugárzó szemekkel énekelte, hogy "mother don't let your baby grow up to be a gangsta..."
Talán jobb is e helyhiány: eredendő bűn lenne ezt az eseményt zenekritikai szócsavarásba fojtani. Annál inkább lehetne mesélni a duzzadó német paradicsomokról, melyet aranykezű sofőrünk az EU-csatlakozás ellen használt fel, mint észérv. Nos, legközelebb!... ;-)