Azt a leborult teringettét. Mi történik velem? Ugye nem fogok hétfőn egy indiánok füstjeleivel körülvett, ütvefúróval hadonászó sárkányarcot magamra tetováltatni, netán beiratkozni valamiféle hangköszörülési tréningre egy énektanárhoz? Háborgást érzek az erőben... Próbálom nyugtatni zilált önérzetemet, nincs semmi gáz, valószínűleg csak ideiglenesen eltorzult érzékeim játszanak velem búgócsigásat. Hiszen ahogy a sokszor eljátszott és ezáltal unalomszámba menő, ámbátor mégsem zavaró dallamformulák előbúgnak a hangládákból, én lassan és finoman úgy csúszok bele az ismeretlen feelingbe. Hiszen láttam én már a Végállomásban István a királyra letérdelő, majdhogynem transzbaesetten mantrázó bőrdzsekis alakokat, és az egyes tévéközvetítések során leadott rockoperák okozta bűnrossz szájízt is inkább elektronikus zenékkel próbáltam kimosni a pofámból, szombat este rá kellett jönnöm: azért egy vibráló monitort, és a füstgép illatos fellegeivel bevont színpadot nem okos dolog közös nevezőre hozni.
Úgy voltam ezzel az egész furmányos helyzettel, mint Nils Holgersson lúdja, aki pár hónapra ugyan egy teljesen más közegbe tévedt, mégis sikerült oda beilleszkednie. Ódzkodásom csak néha bukkant felszínre, amikor sablonos zenei megoldásokat véltem hallani, de hamar észbe kaptam, hogy ez szimplán csak hozzáállás kérdése. Hiszen itt azonos tér- és idősíkban van jelen színészi alakítás, jól megkoreografált táncmozdulatok, zenei aláfestés és az opera jellegzetességei, ezek élvezhető eleggyé való összehangolása pedig komoly odafigyelést és aprólékos munkát igényelhetett. Arra jutottam tehát, hogy alighanem máshol kell majd kiélnem beteges szőrszálhasogató hajlamaimat, és inkább úgy ülök ott egy helyben, mint bárki más a közönség bármely sorából. Legfeljebb nincs a nyakamon pacsuli.
Nem vártam azt sem, hogy a newtoni fizikát alapjaiból kiforgató, keleti bölcseket is elhomályosító üzenetet fog hordozni az előadás, és magára a történetre sem lehetett azt mondani, hogy vadiúj elgondolásból fakadt. A gyilkolós kedvében egyfolytában a felbukkanó lehetőségeket sasoló hadvezér, az isteni eszmék helyett inkább a saját farka irányába forduló főpap, a bábként mozgatható rémültarcú uralkodó vagy a síkegyszerű parasztfiú a világirodalomból már jól ismert karakterek. Az átéléssel elénekelt dialógusok sem hemzsegtek színpompás dimenziókat megnyitó költői szóképektől, noha ezeket retorikai eszközként felhasználva, a díszletben és cselekményben nem megvalósítható dolgokat is láttatni lehetett volna. Mindazonáltal a pozitív gondolkodás magasiskolájaként is interpretálhatjuk az előadást, hiszen a "legyen szerelem, legyen szeretet" sorai gyakorta megjelentek mint visszatérő motívum, a magamfajta moderngyerekből is előrángatva a mélyen megbúvó hippilelket. Géczi József Társulata és a Ludens Zenés Színpad kétséget kizáróan kitett magáért, a színültig telt nézőtér pedig bizonyára a folytatás reményének újabb sugárnyalábjaként hasít majd menetet a szereplők jövőképébe.
