Egy széles körben elfogadott tudományos elmélet szerint minél precízebb és szabályozottabb egy rendszer, annál inkább sebezhetővé válik, hiszen minden betáplált információ egy újabb támadási felületet biztosít a bomlasztó elemek számára. Így hát nem meglepő, hogy a Mátrix is kitermelte a maga anarchistáit: a Nabukodonozor jóslatmániás legényzetén túl például a fejcserés támadással szaporodó Smith ügynököt, aki szabadúszóként még néhány kilobájtnyi fekete iróniát is betáplált magába, amit rendszerint valamelyik végtagjának akcióba lendülése előtt igyekszik bevetni.
A filmkészítő Wachovsky testvérek azzal a remek dramaturgiai fogással szélesítik látóterünket, hogy - némileg a filozófiai megközelítés kárára - adóznak egy keveset a számítástechnika oltárán, és a szuperprogramnak olyan jellegzetességeit is megmutatják, amelyeket az első részben még épphogy csak sejthettünk: a szoftverek ugyanis felülírhatóak és fejleszthetőek, így akcióhőseink mozgásterei is megnövekednek egy jottányit.
A science fiction műfaját forradalmasító első rész vizuális aranylövéseit most extra dózissal überelték a szakemberek: érezhetően az lebegett célként szemeik előtt, hogy az általuk már korábban kidolgozott speciális képi megjelenítéseket még komolyabban továbbfejlesszék. A mintaszerűen kivitelezett lassítás a detonáció során szétroncsolódó plexiüveg látványát is esztétikai élménnyé emeli, az ütlegelős jelenetekben pedig a képregények és mangák világát idézi fel azzal, hogy egy-egy találatot épp annyi ideig merevít ki a nézőnek, hogy az összekaparhassa állát a földről.
A Mátrixban alkalmazott harctechnikák szervesen ágyazódnak bele magába a történetbe: mivel a rendszer működési mechnaizmusait jól ismerő harcosok nagyjából jól becsülik meg az ellenfél várható reakcióját, ezért felesleges mozdulatoktól megtisztult, művészien steril bunyókat láthatunk, ami koreográfiájában csúfosan agyonveri bármelyik akciófilmet. A hardcore agresszió lelki feldolgozását pedig elősegíti az a tudat, hogy a sztori maga legitimálja az erőszakot: hiszen amit látunk, az nem több egy valószerű szimulációnál, megsérülni csak virtuálisan lehet.
A molekuláik átrendezésével szórakozgató, pillangókés specialista raszta-albínó ikerpár mellett olyan kihívások teszik próbára felszabadult tudatú barátainkat, mint a Mátrix csak kevesek által ismert titkos belépési pontjai, vagy a földalatti várost fenyegető negyedmillió őrszem.
Zion bemutatása szerencsére elkerülte az idilli jövőtársadalom sztereotípiáját: az esti naggyűlésen eksztatikus állapotban, fáklyák fényében lejtenek törzsi táncot a gépek elleni háborúban még megmaradt emberek, miközben Trinity és Neo testnedv-vegyítésen dolgozik egy fülledt bodegában. Utóbbiról szupermen-repkedése és az olykor bináris kódokból felépülő látása ellenére is többször is elhangzik, mennyire jó hogy "tényleg ember", és bizony akad egypár űrtöltögető-bugyuta dialógus, ami vászon helyett inkább a süllyesztőbe illett volna. A logikai láncolat viszont egy percre sem szakad meg vagy áll össze kibogozhatatlan csomóvá, talán csak a filmekhez képest szokatlanul nagymértékű információtolulás kelthet némi zavart. De most már mindegy, hiszen döntöttünk: beülünk a moziba. Már csak döntésünk miértjét kell megértenünk...
