Szombathely a maga módján szintén áldoz a nyárnak
A főtéren, az elszórtan felbukkanó teraszoknál, bár mindig találni egy-két szabad asztalt, a munkás hétköznapokon is parázslik némi élet. A Belső Uránia udvar parányi teraszai sem elhanyagolható helyek, a város egyik leghangulatosabb vidéke. A bensőséges udvar legfőbb értéke, hogy viszonylag zárt, így benne, a különböző vendéglátó-egységek előtti placcokon koncentráltan lehet gyülekezni. A Művelődési és Sportház megirigyelvén a mediterrán zöngéket, a térre szervezett koncertek és bulik sikereit, merészet gondolt, és a nyárban a tér kicsinyke színpadára nemzeti esteket szervez. A minap épp Dél-Amerika volt soron...
Fél órával a rendezvény kezdete előtt már hiába jártunk fel-alá, egyetlen szabad asztalt sem találtunk. (Úgy tűnt, a várost előrelátó népségek lakják...) Végigkuncsoroghattuk hát az összes számba jöhető kis-létszámú társaságot, mire két széket megcsíptünk. Bár az estére déli ízeket is ígértek, mivel épp a kávézó részlegénél landoltunk, a szomszéd sorokban felszolgált mexikói húsosbatyu értékeiről most nem tudunk beszámolni.
Nyolc tájban egy hölgy termett a mikrofon elé. Kedves és bájos, a mappába csomagolt szöveg jópofizó, bárgyú stílusáról pedig valószínűleg vajmi keveset tehetett. Elöljáróban megnyugtatott, sem mérges kígyóktól, sem indián törzsek mérgezett nyilaitól nem kell majd tartanunk, és garantáltan karneváli lesz ez az éjszakánk...
A kicsinyke programocskát csöppnyi tánc vezette fel
Először Savaria táncosai közül két páros dacolt a macskaköves burkolattal, a latinos ritmusokból valami parányi ízelítő-félét próbált idecsepegtetni. A feloldódás, és a karneváli hangulat elmaradt. Az estecske maradékában egy veszprémi trió, a Gyöngyhalászok uralta a színpadot. A hangadó gitáros figyelemreméltó teljesítményt nyújtott, a csapat tagjai is jók, összességében nem kiemelkedőnek, inkább korrektnek nevezhető produkcióval álltak elő. A trió nagyon közép-európai, ügyesek, ám meg sem közelíthetik az aluljárókban kolduló jobb dél-amerikai csoportosulások lüktetését. A felállást egy-egy Buena Vistás szám után roppant kevésnek éreztük. Hiányzott a spiritusz, az arcokról a ránc, egy maroknyi nyomor és keserűég. A srácok persze korrektek, és ami kétségtelen, az est vége felé, amikor egy-két spanyol melódiát is eljátszhattak, a levegő is jobban parázslott.
Az est lezárásként a konferanszié hölgy még egy vérfagyasztó dél-amerikai mesével borzolta jókedvünket. A fabula csöppet sem volt érdekes, de legalább hamar véget ért. Utoljára még körbenéztünk, jó volt látni az elő-karneváli forgatagot, az asztaloknál csoportosuló megannyi jókedvű társaságot. Amiben biztosak lehettünk: az itt székelő vendéglátósoknak nem lesz majd okuk panaszra. Már csupán azon méláztunk, miért nem magántőkéből, miért városi pénzből áldoztunk mi erre. És ha már a nagy közösből, miért nem lehetett egy kicsivel jobbat, ügyesebbet...
