Norman Bates nem létező édesanyja egy világbajnok horrorfilm kulcsszerepének betöltése helyett maximum késdobálóként helyezkedhetett volna el...
Kezdeném rögtön azzal, hogy legutóbb évekkel ezelőtt tudtam csak rávenni magam arra, hogy egy hellyel-közzel paráztatós, sorozatgyilok alapokra ácsolt mozira beüljek. A tartós duracell is lemerül az intenzív használat során, és hasonlóképpen van ez a filmes műfajokkal, gondolná legalábbis az együgyű emberfia.
A Sikoly kifigurázásakor már félő volt, hogy többé nem fogunk tudni spontán poéngyártás és az azt követő heveny rekeszizomgörcs nélkül végignézni egy mesterfodrászt meghazudtolóan hátszőrborzolónak szánt filmet, de szerencsénkre a Kör megjelenésekor és benne a képernyőből cuppogósan kikecmergő zombilány láttán már valamicskét arcunkra fagyott a plázamosoly. A jégkockává dermedéshez megint csak születnie kell egypár elcsépelt fordulatoktól mentes alkotásnak, az Azonosság pedig ugródeszkának mindenképpen jó.
James Mangold rendező a sokszorosan bevált, még a csokis popcornt is papírzacskójában marasztaló, ördögöt vászonra pingáló felvezetéssel indít. Zubogó viharverésben a vízátfolyásokkal mindkét irányban elzárt, madár nem látta éjszakai országúton egy tűsarkú cipőn áthajtva defektet kap egy kocsi, hogy aztán olyan cselekménylavinát indítson el, amely egyik pillanatról a másikra egymás számára vadidegen embereket gyűjt egy moteltető alá.
Úgy vannak játszi könnyedséggel vegyülő profizmussal lekottázva a karakterek közötti ok-okozati összefüggések, hogy a néző mindenképpen a beavatottság süppedősfotelba hátradőlős állapotát érezhesse magán, így aztán lesz mit össze meg vissza kuszálni a mozi második felében. A tíz összekerült humanoidból ugyanis egyre kevesebb élő marad, köszönhetően annak a véreskezű valakinek, aki minden bizonnyal köztük van. Kiderül, hogy mindannyiukra nehezedik valamiféle súlyosbító körülmény. A többszörös gyilkos rabot szállító rendőr (Ray Liotta) valamiért nem áll helyzete magaslatán, a recepciósnak kurvafóbiája van, a piperkőc színésznőt szállító nyugis limósofőr (John Cusack) emlékezetkiesései miatt hagyta ott egykor a hatóságokat, az általa elgázolt asszony kiskölyke pedig apja halála óta egy hangot sem ejtett ki a számán... és a tébolydában lassan molekuláira zuhan szét minden, amit logikusan meg lehetne magyarázni.
A Hatodik Érzék már felvállalta, hogy egy utolsó pálfordulással a történések újbóli átrágására sarkalljon minket hazafelé menet, és ez most sincs másképpen. Ahogy az esőáztatta képkockák pergésével (és a karaktereket összefogó misztikus láncszem leleplezésével, miszerint mindannyian ugyanazon a napon születtek) fokozatosan tisztázódik előttünk a kép - ami egy sorozatgyilkos tudathasadásos állapotának utolsó esélyként való kivizsgálását mutatja be, a kivégzése előtti éjszakán -, úgy merül fel egyre több arisztotelészi kérdés a korábbi jelenetekre visszamenőleg.
A korrekt rendezői elgondolás gyakorlatba átültetése azonban nem ment zökkenőmentesen: színészeink nemigen villogtatják napfényes oldalukat, a kulisszák mögötti profitálás mintha jobban átütne a valós beleélésnél, és az a fajta hiányérzet lepi el koponyánk tekervényes belső szubsztanciáját a lámpafeloltáskor, ami általában egy ügyes brainstorming eredményének elcseszett kivitelezésekor szokott felbuzogni. Egy laza délutáni hideglelést persze mindenképpen megér.
Gratulálunk, ma már 10 cikket elolvastál a Nyugaton!
Szeretsz képben lenni azzal, hogy mi történik a világban, mi pedig a Nyugatnál éppen azért dolgozunk, hogy segitsünk téged a tájékozódásban. Köszönjük, ha pénzzel is támogatod a működésünket, a mai médiaviszonyok között csak így tudjuk fenntartani ezt az ingyenes újságot.
