Nagyon jó cikkben mutatja be a Daily Beast újságírója, Evie Salomon, hogy nem ám minden csak fekete-fehér lehet, főleg ha történelemről, aktuálpolitikáról és ezek összefonódásáról esik szó. Az izraeliek és palesztinok közötti mély törésvonal nem "csak" a huszadik század elejétől vált igazán kézzelfoghatóvá, de egészen korán bekerül az ottaniak tudatába - csak éppen ellenkező előjellel: egy öt éven át tartó kutatás szerint, amelyet a muszlim vezetőket és zsidó rabbikat is tömörítő Szentföld Vallási Intézményeinek Tanácsa kezdeményezett a két, egymással szembenálló nép legifjabbjai nem csak teljesen mást tanulnak a saját történelemkönyveikből, de a másik fél verzióját még csak meg sem ismerik.
Az érem másik oldala gyakorlatilag nem létezik
- mondja a palesztin Sami Adwan, aki egy izraeli és egy amerikai kollégájával együtt irányította az említett kutatást. Csak egy példa: az izraeli tankönyvek elfelejtik megemlíteni a Nakba-napot, a palesztinok gyásznapját, amivel elveszített hazájukra emlékeznek, a palesztin könyvek viszont a Holokausztról nem tesznek említést.
Amiben mindkét oldal történelemkönyvei sajnálatos megegyeznek: egyik sem részletezi azt, hogy az a bizonyos másik nemzet is egyéni sorsokból épül fel, hogy ott is van szenvedés - és abban is hasonlatosak, hogy egyik sem jelzi térképén a másikat.
Ebben az értelemben az oktatás csak egy eszköz ahhoz, hogy még több támogatót nyerjenek meg a politikai ideológiáknak
- mondja Adwan.Utoljára a reményhal
Azonban egyre több nem kormányzati szerveződés jön létre arra, hogy puhítson ezeken a bebetonozott viszonyokon, és értelmes mederbe terelje a két ország viszonyát egymáshoz. A Szentföld Vallási Intézményeinek Tanácsa csak egy ezek közül - de itt van például a Hand In Hand nevű kezdeményezés, egy iskolalánc, ami arabul és héberül is tanítja az oda beiratkozókat. Hassan Agbaria iskolaigazgató szerint ezek ráadásul nem csak mint nyelvek élnek náluk, hanem mint nemzetiségek is, a különböző irányokból érkező diákoknak pedig igyekeznek rávilágítani arra, hogy simán lehet egymás mellett élni, úgy is, hogy mindeközben megőrzik az identitásukat.
Komolyabb szinten működik a Breaking the Impasse Initiative, amit háromszáz magas rangú izraeli és palesztin üzleti vezető alkot, akik akár államokon átívelő megoldásokra is hajlandóak. Támogatja őket a Világgazdasági Fórum, Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin államelnök pedig hallgatólagos beleegyezéssel viseltetik irántuk, ami már több a semminél.
Egykor egymás torkának ugrottak volna, ma a béke követei
A legjobb része a cikknek mégis az, amikor bemutat egy-egy üzletembert mindkét oldalról, vagyis azt, hogyan lettek extrém nacionalistákból a nemzetek közötti hidat építgető békeaktivisták. A palesztin Mohammad Dajani például elmeséli, hogy két éves volt Jeruzsálemben 1948-ban, amikor Izrael épp az államalapítás határán állt - a konfliktus elől nagyapjuk Egyiptomba vitte őket. Amikor visszatértek, akkor vették észre, hogy elveszítették otthonukat. Sokan jártak így, és ez megágyazott a gyűlöletnek. Dajani akárhányszor bunyózott az öccsével, nagyanyja azt mondta:
ne vele harcolj, hanem az ellenséggel, a zsidókkal.
Később ezt a tanácsot meg is fogadta, felnőve belépett a militáns Fatahba, ahol toborzott, később a nemzetközi PR-ért felelt, erőszakos demonstrációkban vett részt.
Sosem néztem egy izraelire emberként, hanem úgy, mint akiket ki kell hajítani az országomból.
Elveibe azonban belerongyolt az, hogy felfedezte a Fatah berkein belül a korrupciót, ezért kiábrándultan Amerikába ment tanulni politikát és közgazdaságtant. De az igazi lökést az adta neki, amikor apja rákos lett, és egy jeruzsálemi kórházban meglátogatta:az orvosok nem arabként, hanem páciensként kezelték. Ez sokat segített abban, hogy változtassak a nézeteimen.
Később az anyját érte szívroham, miközben családja Tel Avivból Jeruzsálembe autózott, és hirtelen döntésként a Ben Gurion reptérre vezettek - ahol meglepetésükre egyáltalán nem fogadták őket ellenségesen, azonnal megnyitották az egyik biztonsági kaput és már jött is a mentő. Dajanira ez is komolyan hatott, később pedig Wasatia Movement néven szervezetet alapított, ami a Korán tanításaival hangsúlyozza az egyensúlyra törekvést a radikalizmus helyett.
...és a másik oldal
Adi Mazor Lodban nőtt fel, egy zsidó-arab városban, ami a nagyfokú bűnözésről és a szegénységről ismert.
Nagyon féltem az araboktól, amikor kislány voltam, mert erre tanítottak. Ők a rosszfiúk, én meg a jó, pont így gondoltam.
17 éves volt, amikor 2000-ben kirobbant a második Intifáda, és megszaporodtak a lövöldözések, buszrobbantások. Arabellenessége annyira elmélyült akkor, hogy egy évvel később belépett a hadseregbe.Bekerült az egyik legfontosabb frontvonalba, ahol egyszercsak azt a parancsot kapta, hogy dobjon gránátot kővel dobálózó gyerekek felé. Megtette, de büszkesége hamar bűntudattá tornyosult, amikor a Hummerből kitekintve meglátta a helyiek elszörnyedt arcát. Akkor jött rá, hogy nem feltétlenül ők a rosszfiúk. De igazából akkor kapott egy törést az elvrendszere, amikor visszatért szülővárosába, hogy egy cionista szervezet képviselőjeként napközis foglalkozásokat tarthasson - de ironikusan csak arab gyerekek jelentkeztek a különleges matinére. Akkor figyelt fel rá, hogy az éremnek másik oldala is van, és ezt ma már a Breaking The Silence nevű, volt katonákat tömörítő szerveződésből meséli el azoknak a zsidóknak, akik erre kíváncsiak.
Tanulság? Érdemes minden irányból megvizsgálni a körülöttünk zajló eseményeket, mert lehet, hogy az egyik oldalról nagyon kereknek tűnik az egész, míg a túlfeléről igencsak lyukacsos a sztori. A puzzle-t mindenkinek magának kell összeraknia, ehhez azonban legelőször is le kell vetkőzni a szélsőséges nézőpontokat. Ja, és sohasem megítélni egy egész népet egy-egy képviselője alapján.
