- Hogy találtatok egymásra, Te a költészet és a MÜPA?
- Keresztury Tibor még tavaly, a Nyitott műhelyben látta az íróportréimat. Ő kért fel arra, hogy vegyek részt, ha úgy tetszik, illusztráljam a „LITERÁRIUM EXTRA” elnevezésű költészet napi rendezvényüket. A kiállítás helyszíne a MÜPA Zászlótere lesz, ahol a nap folyamán a különböző rendezvényeken a kortárs költészet színe-java felvonul majd. Ott lesz, hogy csak pár nevet említsek: Szabó T. Anna, Aczél Géza, Zalán Tibor, Karafiáth Orsolya, Csukás István, Háy János, Térey János, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Kányádi Sándor, és Juhász Ferenc többek között.
- Hány portrét állítasz ki?
- Húszat válogattunk ki, leginkább olyan alkotókról készült fotókat, akik elsősorban költők, vagy költőként is ismertek. /Gergely Ágnes, Varró Dani, Várady Szabolcs,Tábor Ádám,Marsall László…stb/ Átfogó körképre törekedtünk, fontos szempont volt, hogy ez a nap ne másról, kizárólag a költészetről szóljon.
- Van köztük szombathelyi vonatkozású portré is?
- Ott lesz például a Szombathelyről indult Jónás Tamásról készült portrém.
- Mi alapján döntöd el, hogy kiről készítesz képet?
- Az elsődleges szempont mindig az alkotói teljesítmény. Igyekszem azokról portrét készíteni, akiknek a munkái közel állnak hozzám, vagy akiknek a személyisége hatást gyakorol, gyakorolt rám. Sokszor mint régi rajongónak egészen különleges élmény ennek kapcsán találkozni, ismerkedni, megismerni. Az meg különösen jó dolog, hogy ritkán csalódom.
A színészek színpad nélkül mintha szemérmesebbek lennének
- Vadászod a lehetőséget, ki mikor jön Szombathelyre, vagy utazol Budapestre?
- Távol áll tőlem, hogy „lepkevadászként” gyűjtögessem a trófeákat. Az elmúlt három évben ritkán, mindössze háromszor jártam Budapesten, és akkor sem portrét fotózni. Az a szerencsém, hogy magam is alkotó vagyok, így sokfelé megfordulok ahol találkozhatom kollégákkal, például Szigligeten, ahol számtalan ismeretség és barátság szövődött az évek folyamán. Oda-vissza működnek ezek a kapcsolatok, mostanában pedig már nem feltétlenül csak én telefonálok, előfordul, hogy egy művész maga jelentkezik, hogy készítsek róla is egy portrét, vagy felkérnek egy könyvborító vagy újságcikk illusztrálására.
- Van különbség aközött, amikor egy színész, vagy egy költő a modelled?
- A színészek profi fotóalanyok. Bár a színpad nélkül mintha szemérmesebbek lennének. Egy költő vagy író igazi karakterének az előhívása nagyobb és talán érdekesebb feladat. Talán ők még titokzatosabbak, hisz meg kell találni a műveik mögé bújtatott igazi arcukat.
- Képzőművészként másként állsz neki egy portrénak, mint egy fotóriporter?
- Ehhez a műfajhoz bizalom is kell. A legtöbb sajtófotó, valljuk be, jóval személytelenebb annál, mint amilyen képekre én törekszem. Legtöbbször odamegy a fotós az interjúalanyhoz, kettőt-hármat kattint, valamelyik biztos jó lesz. Akiket lefotózok, azokkal legtöbbször már korábban is találkoztam. Ha mégsem, akkor készülök belőlük. Jó ha a fényképek elkészítése előtt kicsit „lazulunk”, beszélgetünk. Ha több időnk van, kereshetünk jó helyszíneket.
Azért szeretek például Szigligeten, az alkotóházban fotózni, mert ott mindenki otthonosabban érzi magát, oldottabban, közvetlenebbül viselkedik, és ez remekül át is tud jönni a képeken. Igaz, időnk is van a munkához. Egy ilyen helyzetben egészen más minőségű arcot sikerül megörökíteni, mint egy feszengő interjú-fotózás alkalmával.
- Miért ragaszkodsz a fekete-fehérhez?
- A portrék színesben talán kevésbé koncentráltak, szuggesztívek. Vannak kivételes esetek, de én még a fekete-fehér fényképeken nőttem fel. Talán ezért is ragaszkodom hozzá, hogy így készüljenek.
- Gondolom, minden képnek megvan a maga története, elmesélnél egyet?
- Vörös István költőről készítettem egy képet, még tavaly januárban, Szigligeten. Előtte már megbeszéltük, hogy egyik nap majd összejövünk, és készítek róla is egy portrésorozatot. Épp lent sétáltam a parkban, amikor megpillantottam őt. Futásból visszaérkezve, még sapkában, tréningruhában, Nagy László kötettel a kezében egy padon ülve olvasott. Gyorsan, még távolról lefotóztam, és megvolt a kép. Ennél spontánabb beállítást egy költőről, keresve sem találtam volna.
- A zenészeket mintha kevésbé preferálnád…
- Akad azért néhány, de kétségtelenül kevesebb. Az „50 éves” Omega fotómat például nagyon szeretem, nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki lefotózta volna őket úgy, amint épp összeesni készülnek egy mentőautó előtt. Persze vicc, és hozzáteszem: közös ötlet volt. Vagy Szörényi Leventéről is sikerült egy szép portrésorozatot készítenem a Balaton-felvidéki szőlőjében, ami egy emlékezetes találkozás volt. A zenészekről a legjobb képeket előadás közben lehet készíteni. De ott ritkán szeretek dolgozni. Inkább élvezem az előadást. A színfalak mögött viszont érdekes lenni, látni, hogy működik egy produkció.
Hát néha jó képet kell vágni
- Mennyire fogadják jól a művészek, főként a színészek a csupasz valóságot, a tükröt, amit eléjük tartasz? Nem mondják azt, hogy ezt azért ki ne merd állítani, mert itt látszik az a ránc…
Jordán Tamás jegyezte meg egyszer, hogy tudja rólam és a képeimről, hogy én szeretem a ráncokat.
Ritkán retusálok vagy csak keveset. Igaz nem is a női magazinok címlapjára készítek képeket. A műtermi retusált fotók nagyon helyesek keretben, a családi komódon, de sok közük nincs a valósághoz. De talán nem is hétköznapokat akarják ezeken látni. Úgyhogy jól van ez így. De végül – az a tapasztalatom – nagyjából mindenki elfogadja a valóságot, és akár megszeretik saját ráncaikat is.
A hölgyekkel természetesen többet kell hadakozni, de ha művészileg közelítenek a témához, elfogadóbbak lesznek velem és a képekkel is. Persze szívesebben látják viszont magukat akár a Nők Lapja címlapján, harminc évvel fiatalabbnak photoshopolva, de ha az ember a szíve mélyére néz, nagyon jól tudja, hogy azért nem egészen olyan. Aki ismeri a képeimet, tudja, mindenkinek próbálom a legpozitívabb arcát megkeresni, mindenkit próbálok „szépnek” ábrázolni, de a ráncaikkal,a gondolataikkal, az érzelmeikkel együtt.
Mindenesetre én a hétköznapokat keresem néha egyáltalán nem hétköznapi embereken.
LITERÁRIUM EXTRA - KÖLTÉSZET NAPJA 2013
Stekovics Gáspár: Költőportrék
2013. április 11.
Zászlótér
Stekovics Gáspár költőportréit a kíváncsiság és a közelhajolás egyidejű gesztusa teszi egyedülállóakká. Érdeklődése nem tolakodó bizalmaskodás, a képek "védjegye" egyfajta bizalmi viszony a fényképész és alanya között. Az ellesett pillanat így válik jellemrajzzá - maga a kiállítás pedig a költészet napja programsorozatának egyik fontos eseményévé. Ez a tabló a fotóművészet eszközeivel érdemben járul hozzá a kortárs költő és az olvasó közti párbeszédhez: közelebb hozza egymáshoz őket. Stekovics képein váteszek helyett hús-vér emberek a költők: szomorúak és vidámak, lazák, vagy épp gondterheltek - amilyennek egy hiteles tekintet látja és láttatja őket, a maga kifinomult, érzékeny művészi eszközeivel. (Keresztury Tibor)
Rendező: Művészetek Palotája
