Török Ferenc közvetlen stílusát eddig is szerettük, bár rég nem láttunk tőle egészestés mozifilmet. Legelső emlékünk persze a Moszkva tér, azóta se rendezett átütőbbet. És most van itt mégegy, ugyanúgy korszakhatáron játszódó történet, az 1945. Ez is fontos darab lesz, nem csak a rendező pályáján, hanem – ez a vetítést követő beszélgetésen is többször előkerült - a közös ügyeink kibeszélésében is segítség, határkő, katalizátor lehet. Segédeszköz a történelem tanulásához.
Sírásközeli állapotban néztük egy idő után, nem tudtunk nem a hatása alá kerülni. Szántó T. Gábor novellájából készült, végképp nem hasonlít a rendező egyik eddigi alkotására sem. Balladai hangulatú magyar western lett, nem egy tipikus történelmi film. Persze adott benne a kor, amiben a rendező és az író alapkérdéseket, 70 éve elhallgatott, ki nem beszélt súlyos társadalmi dilemmákat feszeget. Tényleg: tudjátok, hol voltak, mit tettek nagy- vagy dédszüleitek a második nagy háborúban? Hogy élték túl? Ahol éltek, hol álltak a kilakoltatott zsidók (aztán a kulákok, az osztályidegenek) házai? Ki lakta őket aztán? Hova, mire jött vissza, aki visszajöhetett?
Olyan magyar mozival állunk szemben, ami:
- erős dramaturgiával
- üresjáratok nélkül
- szilárd karakterekkel és színészi játékkal operál.
- Imádjuk a belecsempészet filmtörténeti utalásokat
- Mondhatni retro modorban fotografált film ez, a 80 éves Ragályi Elemér operatőr sokat adott ehhez a mozihoz.
Hogy mitől western? Nem attól, hogy nyár van és a szereplők kalapot viselnek…
Idegenek érkeznek a vonaton. A várostól távol eső településen ettől minden megváltozik, és a jövevények távoznak ugyan, de a hely már nem az, ami tegnap volt.
A helyszín egy dimbes-dombos magyar falu. A szekér mögött határozott léptekkel talpaló két jövevény történetesen ortodox zsidó, titokzatos csomagokkal. A helyzet már ettől feszült, ha a ők visszatérnek, ahhoz mindenkinek köze van. Konokul menetelnek a falu felé, ütemre nyekken a szekér, a helyiek még mit sem sejtve esküvőre készülnek. Közben látjuk jegyzőt, élet és halál urát (Rudolf Péter), a helyi kiskirályt, és még nem tudjuk, de sejtjük, a közösség titkot, titkokat rejteget.
Török Ferenc a találkozón elmesélte, nem kellett messzire mennie az alapnovelláért (ami a Hazatérés címet viselte). Szántó T. Gábor ugyanis a szomszédja, így első kézből, megjelenés után kapott egy példányt:
Vizuális novella volt, már első olvasatra is filmszerű képek jönnek. Megragadott, hogy olyan történelmi pillanatról szól, amiről nem készültek eddig mozik. A kommunizmusnak vélt vagy hívott társadalmi helyzetben mi arra voltunk trenírozva, hogy 1945 a legpozitívabb dolog, ami a történelemben megeshetett, hogy itt mindenki ünnepelt. Aztán lassan kiderült, hogy mégsem egészen így történt.
Rendezőként az egyik legnagyobb kihívás az volt számára, hogy instruálja például az ortodox zsidókat játszó szereplőket (egy operatőrt és egy koreográfust): te most hiszel Istenben. A filmben megjelenő zsidók ugyanis a holokauszt borzalmai után sem vesztik el a hitüket. Az erő és a büszkeség bennük van, a küldetésüket végre kell hajtani. Egyrészt a filmben ott van az ő kálváriájuk, útjuk, ellenpontként pedig ott a falu, ahol mindenki saját bűneivel, a pénzével, az esküvővel foglalkozik. Hiába van templom, pap, akkora a zavar, hogy elvesztették közben a hitüket, az egész csak egy szerepjáték. Nem lehet gyónni annak, aki maga is a bűnök eltussolásával segítené a megbékélést.
Szántó a novella megírása után bekapcsolódott a forgatókönyvírásba is.
Ahogy később mesélte, körbeírták a falut, kitalálták a karaktereket, komoly munka volt a párhuzamos történeti szálakat egyensúlyban tartani, kihívás volt, hogy legyenek igazi fordulópontok. Rengeteget dolgoztak a szereplőkön, hogy átélhető figurák legyenek, százszor is átgondolták, hogyan viszonyul a rendőr, a kocsmáros, a vasutas, a kocsis, a jegyző a deportáláshoz, a zsidók hazatéréséhez. Ahogy Török fogalmazott, fontos volt, hogy ne egy politikai röpirat szülessen, vagy színes történelmi tabló jöjjön létre, hanem egy valódi, izgalmas dráma, amiben sokszínűen, átélhető figurák mesélik el egy fiktív falu fiktív történetét.
A történetnek egyik fő erénye éppen ez, hogy nem homogenizál, nem stigmatizál, nincsenek csak bűnösök. Sokféle karaktert, emberi sorsot, viselkedésmintát felvázol, segít abban, hogy a közönség nyitottan fogadhassa a történetet.
A főszerepet játszó Rudolf Péter elmesélte, mennyire szerette ezt a munkát: fontosnak tartja a filmet, valósággal küldetéstudatos állapotba került. Bár felvették jogra és a szülei is történészek, meglepődött azon, mennyire hiányosak az ismeretei erről a sűrű időszakról, és akár az irodalmat vagy a filmeket nézzük, mennyire kevesen nyúltak eddig ehhez a témához. „Gondoljunk csak bele, milyen keveset tudhattak akkor ők saját világukról, amiben éltek. Vajon miben bíztak, hányan reménykedhettek akkor a demokráciában? Mennyire alulinformáltak voltak, ahogy mi is. Összeveszünk, egymásnak feszülünk, közben meg fogalmunk sincs róla, valójában milyen világban élünk.” - A kérés az, fogalmazott Rudolf Péter, mi hogyan viselkedtünk volna. Szerinte „ezeket a kérdéseket fel kell tenni, és akkor talán meggyógyulunk.”
Sokszor nyilatkozta már, hogy a filmszerep kedvéért volt egy „bulváros metamorfózisa”, de alkatilag nem volt nehéz felszednie azt a tíz kilót. Viszont – jegyezte meg - visszafelé már jóval rögösebb ez az út. Viszont nem volt nehéz számára, hogy a filmben saját feleségével, Nagy-Kálózy Eszterrel kellett egy rossz viszonyban élő házaspárt alakítania: „Nagyon szeretek vele játszani, Eszter szemébe jó belenézni, nem okoz problémát, simán külön tudjuk választani a szerepet a valóságtól.”
Mertz Tibor viccesen jegyezte meg, számára az volt izgalmas, hogy felkérték egy filmszerepre, pláne, hogy Török Feri kérte fel. Szerette ezt a kocsmáros figurát, ahogy mesélte: „sokszor éltem vendéglátó egységben, színházi büfékben, ahol kellően megtanultam, mekkora úr és micsoda érték egy jó, együttérző büfés kocsmáros.” Bár többen is hangsúlyozták, az 1945-nek nincs politikai áthallása, Mertz azért megjegyzi, a forgatás 2015 nyarán folyt. Azóta is emlékszik rá, mennyire jó érzés volt akkor kimondani, hogy „elférnek, nem?”
A filmet egyébként 2017. januárjától amerikai fesztiválokon mutatták be, a Miamiban megrendezett zsidó filmfesztivál 65 filmje közül a narratív kategória legjobbja lett. Európai premierjét 2017. február 15-én tartották a Berlinale Panorama programjában, ahol a 3. közönségdíjat nyerte el. Tavasztól amerikai forgalmazásba került, Magyarországon a Titanic filmfesztiválon debütált 2017 áprilisában. A film magyarországi bemutatójával egy időben jelent meg Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című elbeszéléskötete is.
