Tavaly hatalmas élmény volt a Dal a miénk Ismét színpadon - téren - Szombathely legnagyobb zenekara 2019. September 14. 18:54 , először játszott ennyi zenész együtt Szombathelyen, nem is volt kérdés, hogy az idén és megyünk. Vártuk is a felhívást, aztán, amikor megérkezett, jött a latolgatás, mennyire lesznek jók a kiválasztott dalok.
Persze, az ember zenésztársakkal is beszélget, volt, akinek tetszett a lista, volt, akinek nem, és volt, aki azt mondta, is-is. Olyan is akadt, aki azt mondta, inkább nem jön, mert ez nem az ő műfaja. Megjegyzem, azért ott volt ő is, de kint, a közönségben.
Abban egyetértés volt és van, hogy maga kezdeményezés szuper, és nagyrészt abban is, hogy a tapasztaltabb, rutinosabb, koncerttapasztalatokkal rendelkező zenészeknek szinte kötelező. Ez ugyanis arról is szól, hogy a fiatalok, gyerekek kedvét meghozzuk, hiszen az élőzene művelése csak jót tesz mindenkinek. Mondjuk, a szomszédoknak nem biztos, de ez más téma.
Aztán meg kell tanulni a dalokat, egy rutinos zenész nem engedheti meg magának, hogy sunnyogjon, azt pedig főleg nem, hogy hamisan, rosszul játsszon. Szóval, bele kell tenni a melót, még ha erre kevés ideje is van az embernek. Ráadásul egyedül, és higgyétek el, szórakoztató, amikor némi próbálkozás után megadja magát a dal.
Amikor felismeri az ember a szerkezetét, megtalálja a legkedvezőbb fogásokat a hangszeren, és már csak a dinamikázás van hátra. Amikor este lefekvés után még fejben végigveszi az akkordokat, a kiállásokat, és az egész menetét.
A koncert napján, ebéd után pakolás. A közönség jó része nem is tudja, hogy egy zenész mennyit pakol. Próbaterembe, ott ide-oda, autóba be, autóból ki, színpadra fel, színpadról le, lépcsőket, kanyarokat, szűk folyosókat győz le, a kocsiba pakolás felér egy háromdimenziós tetrisszel. Persze, aki meg tudja és meg is akarja fizetni a roadokat, az mentesül ettől, de nem hiszem, hogy a Dal a miénken fellépő zenészeknek mások pakoltak volna.
Aztán a helyszínen már minden sima, gyorsan megy a hely elfoglalása, összeszerelés, előhangolás. Az idén még a sok hálózati csatlakozás kiépítése is gyorsabban ment, mint tavaly, amikor közel egy órát vártunk arra, hogy be tudjuk kapcsolni a cuccokat, ami áram nélkül nem igazán megy.
És itt jön az egész egyik lényege, a séta. Mert itt nagyon sok ismerőssel találkozik az ember, olyanokkal is, akikkel máshol nem igazán. Szombathely legnagyobb zenekara ugyanis nem csak szombathelyiekből áll. Sokan jöttek a megye más városaiból, találkoztunk kőszegiekkel, körmendiekkel, szentgotthárdiakkal, és biztosan jöttek máshonnan is.
Némi eszmecsere, kölcsönös hangszer- és erősítőmustra. De itt nincs olyan, aki bárkire is rossz szemmel nézne, van, aki többszázezres hangszerrel, erősítővel, hangfallal érkezik, és van, akinek csak egy olcsó akusztikus gitár jutott. De itt mindenki egyenrangú, és külön öröm a sok fiatal, sőt, gyerek, ők is megkapják az elismeréseket.
Maga a koncert rövid félóra alatt le is megy. Libabőrös az első megszólalás, bent, a zenészek között állva érezni csak, hogy mekkora erő van a mintegy 100-120 hangszerben, és abban, hogy több mint száz énekes engedi ki a hangját.
Tényleg libabőrös és felemelő érzés, az is, hogy az ember ennek a részese lehet. Alkalmi barátságok is kötődnek, én például a mellettem lévő, eddig nem ismert dobossal játszottam szinte együtt. A végén jattoltunk is, az biztos, hogy legközelebb már köszönünk egymásnak, és váltunk pár szót.
A rövid félóra tényleg rövid, főleg, ha az ember egy-másfél órás koncertekhez szokott. És eljön a fájó pillanat, amikor rá kell döbbeni, hogy ennek itt és most vége. Csak áll az ember és hirtelen üres lesz minden.
De ez nem tart sokáig, pakolni kell. Hiszen a folyamatos pakolásból áll a zenész élete. De most lehet várni a jövő évi a Dal a miénket.
